« 2021. március »
H K Sz Cs P Sz V
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31
Tinódi Gimnáziumért Alapítvány Kréta - elektronikus napló High-tech Biolabor
A+ A-
Móra Ferenc Novellaelemző és Fogalmazási Verseny
Dávid Ádám 12.B osztályos tanuló különdíjban részesült

Dávid Ádám 12.B osztályos tanuló

 

Dávid Ádám 12.B osztályos tanuló képviselte iskolánkat a XXI. Móra Ferenc Novellaelemző és Fogalmazási Verseny országos döntőjén, melyet Győrben rendeztek meg. A megmérettetésen saját novellát készítettek  a versenyzők 3 óra alatt, majd azt fel kellett olvasni a zsűri és a közönség előtt. Ádám különdíjban részesült. Gratulálunk!

 

Felkészítő tanár: Nagy Péterné

 

 

 

Az igazi hatalom

Az emberek manapság rettentő sokat beszélnek arról, hogy mennyire ellaposodtak az emberi kapcsolatok. Részben igazuk van, részben viszont… ez a modern világunk velejárója… Igaziból mindegy is; nem szeretnék ez ügyben egyszerű mondatban állást foglalni; csak ha valahol ez a téma szóba kerül, a diákéveim jutnak eszembe.

Emlékszem… vagy inkább „rémlik, mintha látnám” volt osztályom diákjainak, régi jó barátaimnak arcait… Persze ez nem nagy nehézség, hiszen összesen tizenketten voltunk.

Bár nem voltunk sokan, mégis iskolánk egyik legkiemelkedőbb osztályaként ismertek tanáraink; bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy igazán szerettek minket, mert hát a jó tanulmányi és egyéb teljesítmény nem feltétlenül jár kéz a kézben a jó magatartással.

Ha az osztályt egy szóval kellene jellemeznem, a megfelelő szó talán a sokszínűség lenne. Érdeklődési körünk szerteágazó volt; legtöbbünk valamilyen sportban ért el eredményeket, és volt, aki sakkban ért el még kiemelkedőbbeket… Ja, igen… hogy a sakk is egy sport… Mi, akik valamilyen fizikai jellegű sportot űztünk, szerettük ezzel piszkálni és idegesíteni Albertet. Persze ebben némi irigység is volt részünkről, hiszen mi sosem értünk el olyan sikereket, mint ő, aki már tizedik évfolyamosként sakkvilágbajnokságot nyert.

Azonban nem minden a sport… Ezt vallotta Iván is, aki versírással próbálkozott – többnyire nagy sikerrel – végzős korunkban. Ivánt én még az általános iskolában ismertem meg. Bár érdeklődési körünk – és ezzel párhuzamosan személyiségünk is – meglehetősen eltért egymástól, valamilyen különös módon mégis megértettük egymást, és hamar a legjobb barátommá vált.

Iván ritkán beszélt érzéseiről, azokat inkább verseiben ismerte meg az ember. Ezért is lepődtem meg, amikor úgy jött oda hozzám egy nap, hogy rám nézett ziláltan és a tőle szokatlan, félelmet kifejező arccal, és ennyit mondott: „Nagy baj van…”

A hangjából ijedtség érződött, és ez a helyzet nagyon új volt számomra, ezért rémülete rám ragadt, és talán ijedtebb hangon, mint ő, visszakérdeztem:

- De mégis mi a baj? – Nem mertem tovább kérdezősködni, mert féltem, hogy valami komoly probléma, például betegség vagy haláleset történt, és semmi esetre sem szerettem volna őt lerohanni.

- Elveszett az esernyőm… – mondta, és várta, hogy a hír hasonló hatást váltson ki belőlem, mint az az ő esetében történt.

Ez nem következett be; helyette felnevettem, és miután levegőhöz jutottam, ennyit fűztem hozzá:

- Tekintve, hogy 23 fok van, és még csak felhő sincs az égen, ez nem akkora probléma…

- Nem érted! – vágta rá – Ez nem csak egy esernyő; ez a sárga esernyőm… tudod, a kabalám… még a nagymamámé volt. Enélkül aligha sikerül verseket írnom.

Látszott rajta, hogy teljesen komolyan gondolja, és rémületét jogosnak érzi. Én olyan nagyon nem találtam ezt szörnyű fejleménynek, mert úgy gondoltam, nem ezen múlik, hogy mit és miként alkot; de az élet később rám cáfolt.

Beszélgetésünket Albert is hallotta, és odament Ivánhoz:

- Én tudom, milyen érzés ez… Amikor én voltam a világbajnokságon, én is otthon hagytam a „kabala-Rubikkockám”. Rögtön telefonáltam is a szüleimnek, hogy küldjék utánam, mert így a félelemtől kiállni sem tudok, nem hogy nyerni.

Iván kapva kapott az alkalmon, most hogy volt, aki megértette:

- Ugye, hogy milyen fontos, hogy…

- Várj! – szakította félbe eszmefuttatását a sakkozó. – Hadd fejezzem be a történetet! A kocka megérkezett, én megnyugodtam, és magabiztossá tett a kocka birtoklásának tudata. Ám ez a magabiztosság sokkal inkább volt a győzelmem oka, mint a kocka. Miután hazaértem, anyukám elmesélte, hogy azt a kockát, amit küldött nekem, még aznap vásárolta… az nem is az én kabala-kockám volt, érted?

Iván ezeket a szavakat hallva tejesen elkeseredett. Végképp magára maradt, úgy érezte, senki sincs, aki megértené helyzetét.

Ezt követően Iván az osztállyal együtt eltöltött időt inkább elszenvedte, mint végigélte. Még velem is ritkán beszélt, és csupán párszor beszéltünk telefonon.

Az érettségi után az én költő barátom még távolabb került tőlem. Párszor azért beszéltünk az évek során, és ilyenkor elmondta, még mindig próbálkozik írással; még egy új sárga esernyőt is vett, hátha változtat a dolgon, de egy kiadó sem akarta kiadni műveit; és amikor nekem felolvasott pár versszakot… hát meg kell mondjam, tényleg nem volt a régi; valami hiányzott belőle. Az élet neki adott igazat „kabala-ügyben” – gondoltam.

Teltek az évek; mindenki dolgozott, űzte a maga hobbiját, majd egyszercsak arra eszméltem, hogy már öt éve, hogy érettségiztem. Ez nem jelentett mást, mint azt, hogy érettségi-találkozónk lesz, és végre látom régi barátaimat. Rögtön fel is hívtam Ivánt, hogy menjünk együtt a neves eseményre. Iván lelkesedése nem volt kitörő, ha volt egyáltalán lelkesedése:

- Én nem akarok menni. Gondolj csak bele, semmi nincs, amivel büszkélkedhetnék.

- De legalább azért gyere el, hogy lássuk a barátainkat, hogy beszélgessünk, hogy nevessünk a régi dolgokon – válaszoltam neki, remélve, hogy sikerül meggyőznöm.

- Hát jó, legyen… – mondta, ezzel valóra váltva reményeimet.

Boldogan mentünk hát az osztálytalálkozóra, ahol a sok rég sztori hallatán még Iván is teljesen felvidult; majd miután mindent kitárgyaltunk barátainkkal, elindultunk hazafele. Iván egész úton meglepően vidám volt, de nem szólt semmit. Egyszer aztán megtörte a csendet ennyit mondva:

- Megtaláltam a kabalám… pontosabban kabaláim.

Meglepve, értetlenül néztem rá; ezt ő is észrevette, ezért rögtön folytatta eszmefuttatását.

- Végig itt volt az orrom előtt, csak nem vettem észre… Amikor beszélgettünk az érettségitalálkozón, rengeteg versötletem lett; megszállt az ihlet, ahogy mondani szokták… A barátság a kabalám… Ti vagytok a kabaláim…

És valóban így volt. A következő évben már egy teljes kötetet jelentetett meg Iván. A baráti szeretet késztette alkotásra őt.

Ezzel a történettel szeretnék tehát állást foglalni az emberi kapcsolatok fontossága mellett. Nem kell aggódnunk, valójában minden ember tudja, hogy fontos és nélkülözhetetlen egy társ, egy barát. A felismerés időpontja más csupán…

Útravalóul azt kívánom mindenkinek, hogy vigyázzon, nehogy túl késő legyen ez a felismerés!

Dávid Ádám