« 2019. november »
H K Sz Cs P Sz V
        1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30
Tinódi Gimnáziumért Alapítvány Kréta - elektronikus napló High-tech Biolabor
A+ A-
Móra Ferenc novellaelemző verseny
Dávid Ádám országos 5. helyezés

Dávid Ádám 11.B osztályos tanuló a Móra Ferenc novellaelemző versenyen megyei 1. helyezettként továbbjutott a Győrben március 23-án merendezendő országos megmérettetésre. Itt Ádámnak egy saját novellát kell majd írnia.  Gratulálunk neki!

Dávid Ádám 11.B osztályos tanuló az országos XX. Móra Ferenc Novellaelemző- és Fogalmazási Versenyen V. helyezést ért el, alkotó résztvevőként hozzájárult emberi és irodalmi értékeink megőrzéséhez.

Felkészítő tanár: Nagy Péterné

 

 

 

 

 

A Gondviselés

Dávid Ádám 11.B osztályos tanulóGyermekkorom történetei cseppet sem hasonlítanak egy tündérmesére; sokkal inkább a szürkeség megtestesült történeteinek nevezném őket, melyek sokszor csapnak át a gyász fekete színeibe.

Kis családban nőttem fel, idősödő szüleim egyetlen gyermekeként, ám az elkényeztetés fekete felhője – hála égnek! – engem nem ért el.

Édesanyám a városi úri népek szolgálója volt, alázatos és rendkívül odaadó teremtés. Ébenfekete haját ritkán hordta kibontva, pedig úgy volt igazán szép. Szemei mély fényességében a szeretet és az anyai aggodalom volt felfedezhető, akárhányszor rám pillantott.

Apám a falu kovácsa volt. Erős, tiszteletet követelő ember, ám szíve legalább akkora volt, mint izmos, erőtől duzzadó karjai. Engem, egyetlen gyermekét, mindentől óvott, és őszinte, becsületes életre tanított, s ezért máig hálás vagyok neki. Megtanította, hogy a szegények gyakorta gazdagabbak, mint a tehetős és jómódú emberek. Ezt ugyan gyermekkoromban még nem igazán értettem, de így visszatekintve teljesen igaza volt apámnak.

Én magam átlagos gyermekként éltem, és ráadásul sokszor rám ült a magányosság fellege. Mérhetetlen súlya rám nehezedett, és a gyermeki lelkem összeroppant alatta olykor.

Egy nap apám átküldött keresztapámhoz, hogy egy csomagot – melyben máig nem tudom, mi volt – kézbesítsek neki. Ennek megörültem, hiszen drága, jó keresztszüleimet nagyon rég nem láttam; talán már négy hónapja is volt, hogy velük nem találkoztam.

Mire a házukhoz értem, már ugráltam az örömtől. Keresztapám meg is jegyezte:

– Keresztfiam, minek ugrálsz, tán tüske ment a talpadba? – kérdezte szélesre nyílt mosollyal arcán, majd kijött a kapun és olyan hevesen átölelt, hogy majd’ megfulladtam.

– Na, ne álldogálj idekint! Gyere be egy kicsit, ha már erre jártál! – mondta ő, azzal a csomagot kikapta kezemből és betessékelt a házba.

Kicsi házuk volt, de igazán takaros. Az ablakon beszűrődő fény aranyba vonta a bútorokat: a szekrényeket, a polcokat, rajta a sok könyvvel…és aranyba vonta a bölcsőt is.

A bölcsőt, az új élet jelét, mely egyelőre üresen és magányosan állt az ablak előtt. Azonban tudtam, hogy jót jelent ez a bölcső; egy gyermeket, aki hamarosan megszületik. Aki majd kiszabadít magányosságom börtönéből; aki társ lesz számomra. Akit én vezetek a gyermekvilág kalandos útvesztőiben.

Keresztapámmal elbeszélgettük a délutánt; mindketten felhőtlenül boldogok voltunk, és gondoltam boldogságunk oka is megegyező lehet, ám rákérdezni mégsem mertem, hiszen gyerek voltam, és apám szerint a gyermekek ne szóljanak a felnőttek dolgába. Hallgattam hát erről a témáról, és már csak arra eszméltem, hogy a Nap megfáradt és nyugovóra indult, így hát indulni készültem.

– Már indulsz is? – kérdezte keresztapám meglepetve. – Csak egy kicsit maradj még, amíg keresztanyád hazaér a szomszéd faluból.

Valóban szerettem volna látni keresztanyámat, de apám hangjai visszhangoztak fülemben: „Aztán napnyugtakor haza gyere ám!”

Ezeknek a szigorú, de mégis kedves hangon szóló szavaknak – még ha csak képzeletbeliek voltak is – nem lehetett ellentmondani, így hát megígértem keresztapámnak, hogy a vasárnapi mise előtt beugrok meglátogatni keresztanyámat.

Ezzel az ígérettel indultam útnak. Repülvést mentem haza. Repített az öröm, aminél nagyobbat azóta sem éreztem. Még az égen gyülekező fekete viharfelhők sem tudták kedvem szegni, bár egy érdekes és kellemetlen érzést keltettek bennem.

Hazaértem, s nagy örömmel berohantam a kapun, és csak utána vettem észre, hogy az nyitva volt; s ez is rosszat sejtetett. Sosem maradt nyitva, hiszen apám mindig betette a vendégek után. A tornácon apám, anyám zokogott egymásra borulva. Ez szíven ütött, hiszen apámat soha nem láttam még sírni. Nem tudtam akkora fájdalmat elképzelni, ami őt sírásra késztetné. Úgy megijedtem, hogy nem mertem eléjük kerülni. Mikor megláttak, lassan, vontatottan és erőtlenül bementek, és én is lassan sompolyogtam be a konyhára. Értetlenül néztem őket, majd apám, miután erőt vett magán, közölte, hogy nemrég voltak itt a rendőrök, akik közölték velük keresztanyám halálát…

Megrázó volt e szavakat hallani. Tudtam, hogy a gyász két embernek jár ki, és tudtam, hogy én már örökre a magány börtönében maradok.

Csak zokogtam napokig, szinte megállás nélkül, és apám vigasztalt szüntelen. Egy mondata volt, mely célba ért; ami megnyugtatott valamelyest akkor, és további veszteségeim során:
– Ne sírj, fiam! Ezt a Jóisten akarta így, és Ő mindent okkal tesz.

Tudtam én is, Isten akarata szent. És ha eljön az idő, magányomat is oldja majd, amikor találkozom keresztanyámmal és a kis unokatestvéremmel az égi boldogságban.

Győr, 2012.03.23.

Dávid Ádám
11.B osztályos tanuló