Ildikó az utolsó tanévét a korábbi vegyes iskola szétválása után a Sárvári Turisztikai Technikumban kezdte meg, de szívében örök tinódis maradt. Még két héttel ezelőtt is az járt a fejében, hogy értesítenie kell az idén jubiláló öregdiákokat a találkozó elmaradásáról.

Ezer szállal kötődött a gimnáziumhoz: itt érettségizett, majd a főiskola elvégzése után némettanárként itt kezdte meg pályafutását. Édesapja nyugdíjba vonulása után büszkén vitte tovább a Csete nevet a tantestületben. Természetes volt számára, hogy imádott leánya, Franciska is a Tinódi falai között kezdi meg középiskolai éveit és szerez érettségi bizonyítványt.

Édesapja után nemcsak a német nyelv odaadó oktatását vitte tovább, hanem az admonti testvérkapcsolat ügyét is szívén viselte. Megszámlálhatatlan alkalommal tolmácsolt a közös rendezvényeken, kivette a részét a találkozók szervezésből, szoros baráti kapcsolat fűzte az ottani kollégákhoz.

Mikor eljött az idő, lelkesen vette át az Öreg Diákok Baráti Körének titkári feladatait is, ami rengeteg munkával, izgalommal járt, de azt gondolom, hogy a hálás levelek, melyeket egykori tinódisoktól kapott, kárpótolta a sok aggodalomért.

Lehetetlen felsorolni, mennyit tett Ildikó az iskolában és azon kívül is (például érettségi elnökként) azért, hogy a sárvári Tinódi gimnázium neve szűkebb és tágabb környezetünkben is jól csengjen. Biztos vagyok abban is, hogy nincs olyan diákja vagy kollégája, aki ne őrizne valami szépet, melengetőt a szívében vele kapcsolatban. Érzékeny személyisége alkalmassá tette arra, hogy meghallgassa az embereket, odafigyeljen és önzetlenül segítsen, ahol csak tud.

A gimnáziumban végzett munkáját Sárvár város is méltányolta: 2010-ben ’Gárdonyi Géza Érdemérem’ kitüntetésben részesült több évtizedes kiemelkedő oktató-nevelő munkájának, példaértékű osztályfőnöki, illetve eredményes osztályközösség-szervező tevékenységének, valamint az admonti testvériskolával való kapcsolattartásának elismeréseképpen. 2017-ben a nevelőtestület titkos szavazása alapján a Barabás Emlékalapítvány Barabás György Emlékplakettet adományozott munkája elismeréseként.

Szívünkben megőrizzük emlékét, kedves mosolyát és szeretetre méltó egyéniségét.

Fényképek

Április 16-án a gimnázium udvarán álló – Csete­ Jenő által készített – kopjafánál köszönt el Hevér Mihályné, a Sárvári Turisztikai Technikum igazgatója van Waarden-Csete Ildikótól.

A temetés szűk családi körben zajlott, így ez a megemlékezés adott lehetőséget a tantestületnek arra, hogy végső búcsút vegyen a szeretett kollegától. Csete Ildikó emlékét a tanév végétől az új idegen nyelvi szaktanterem ajtaja mellett elhelyezett névtábla is segít megőrizni majd, melynek felavatására a pandémia után kerül sor. Ekkor a diákok és a szülők közössége is kifejezheti részvétét, elhelyezheti a hála, a tisztelet, a megbecsülés, a szeretet virágait az iskola falai között.

Hevér Mihályné igazgató megrendülten búcsúzott: „Sokan kísértük végig aggódva Ildi betegségét, együtt örültünk, amikor az első csatát megnyerte, és megdöbbentünk, amikor már érezhető volt, hogy a végső győzelemre nincs esély. Szinte az utolsó pillanatig tanított, jobban érezte magát a diákok között, otthonosan mozgott a digitális világban. Sárváron mindenki ismerte, szerette, élő kapcsolatot tartott fenn az egykori tinódisokkal, tanítványokkal, szülőkkel. Születésnapokon, névnapokon ő volt az első, aki valamilyen formában személyre szólóan köszöntötte az ünnepeltet. Amikor március utolsó napjaiban elmaradtak a kedves üzenetek, már tudtuk, hogy nagy a baj.

Felértékelődött az utolsó közös fényképünk, az okostelefon megőrizte, így újra olvashatók az életről, a halálról, a családról, Franciska sikereiről szóló üzenetek, mélyen visszhangzanak az utolsó telefonbeszélgetés során elhangzott súlyos mondatok, melyekre válaszolva nehéz volt bíztató szavakat megfogalmazni.

A pedagógus pálya kiteljesedett, a sikeres életmű elkészült, az eredmény egyértelmű, de igazságtalan, hogy hiányzik az utolsó harmad, a nyugdíjas évek békéje a családban, az unokák között, a megérdemelt pihenés járt volna Ildinek is.

A szülő halála nehéz mérföldkő mindenki életében, a gyermek halála elképzelhetetlen tragédia, fájdalom, a régi munkatárs, a családi barát halála olyan űrt hagy maga után, amellyel most szembesülünk, nehezen feldolgozható.

Szomorúan leng a fekete zászló a gimnázium homlokzatán, ég a mécses a mosolygós fénykép mellett az iskola folyosóján, égnek a mécsesek az Öregdiákok Padjánál, valaki mindig tesz friss virágokat a vázákba. Emlékezünk.”