„…lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt…”
Január huszonkettedike a magyar kultúra napja. Egy észak-magyarországi birtokán gazdálkodó kisúr letisztázott egy verset, mely könyörgés, vád és imádság. Ez a magyar Himnusz. Kölcsey előtt tisztelegve ezen a napon méltó előadót hívtunk: Benke Éva Radnóti-díjas főiskolai docenst, Szombathely kulturális életének legendás szereplőjét, városi, vármegyei és országos díjak birtokosát.
Két osztályunk hallgatta az előadást, mely a magyar nyelvről mint önazonosságunk lényegéről szólt. Illyés Gyula koszorúzott édesanyja, az anyanyelv, melyet őrizni kötelességünk, másként temetési koszorúvá lesz. A forma, ami a poeta natusoknál Csokonaitól Weöres Sándorig oly gyakran elvonja a figyelmet a tartalomról, a Tanárnőnél is hat: talán újra meg kell hallgatnunk az előadást, hogy a kiejtés csodáján, a hangerő és dallam mesteri alkalmazásán túl a mondanivaló fontosságára összpontosíthassunk.
Mi tízmillióan vagyunk a magyar nyelv. Hogy sorsa merre fordul, az most a mi felelősségünk. Legalább a Himnuszunkat ünnepeljük – celebek helyett sugárzó egyéniségekkel! Mi a Tinódiban így tettünk a kultúra napján: vendégül láthattunk
„fehérek közt egy európait.”
Simonné Keszei Anita |