Október 6-án hirdettük meg volt tanítványunk, Végh Martin emlékére a novella – és meseíró, valamint meseillusztráló versenyünket.

Martinnak két évig voltam osztályfőnöke és magyartanára itt a gimnáziumban. A gyermeki tisztaságát őrző, különleges fiút ismertem meg benne. 6 éves korától harcolt a betegséggel. Meséket is azért kezdett el írni, mert az első években nem járhatott iskolába, nem voltak barátai, és így teremtett magának egy csodálatos világot, olyat, ahol a jó elnyeri méltó jutalmát, s a végén minden szépre fordul. Mindig tele volt tervekkel: a meseíráson kívül érdekelte a történelem, a régi magyar mondák, a helytörténet. Szeretett lovagolni, olvasni, beszélgetni. Szeretett a mi iskolánkba járni, mert itt Ti, az iskola diákjai, osztálytársai befogadtátok őt. Soha nem panaszkodott, nem beszélt a betegséggel járó kellemetlenségeiről, mindig csak az élményekről, a célokról. Észrevette az élet adta apró örömöket, tudott örülni, mert tudta, hogy az élet csodálatos.

Úgy gondolom, tanítványomat, Végh Martint életszeretete, hite, kitartása, céltudatossága, derűje példaértékűvé tette előttetek. Goethe gondolatai vezéreltek minket, amikor a versenyt kiírtuk, nevezetesen: „Nem az elmúlásban van a feledés, hanem a feledésben van az elmúlás.”

Pernecker Csilla osztályfőnök

 

 

Martin egyik kedves tanárának, Takács Ferencnek a kisfilmje:

 

Örültünk, hogy felhívásunkra ilyen sokan jelentkeztek! Összesen 24 pályamű érkezett be: 12 történet és 12 illusztráció. Igazi élményt jelentett a téli szünetben olvasni ezeket a történeteket, mert lehet, hogy nem tökéletesek, de mindegyikben van valami – egy magával ragadó leírás, gondolatgazdag befejezés, izgalmas történet -, amiért fontos volt, hogy megszülessen.

Díjazottak

Novellaíró verseny

A Végh család díjazottjai:

1. Balla Éva 12.B

2. Takács Eszter 12.A

3. Pipics János 10.B

 

A szakmai zsűri döntése:

1. Ötvös Ádám 10.C

2. Szalai Máté 11.B

3. Vincze Kata 12.B

 

 

van Waarden Franciska 11.B

Józsa Vivien 11.B

Binder Natália 9.B

Németh Boglárka 11.B

Kovács Adél 10.C

Horváth Dóra 11.A

 

 

 

Meseillusztráló verseny

A szakmai zsűri döntése:

1. Major Marcella 10.A

2. Reiber Nikoletta 10.C

3. Schlögl Robin

 

Különdíjasok:

Berkes Szabina  12.B

Tendli Noémi    12.B

Szabó Dorina    10. A

Simon Jennifer  11.D

 

 

Talabér Csaba  11.A

Nagy Réka  10.C

Bánáti Kira  9.B

Schneider Brigitta  9.B

Bernhard Georgina   - a Nádasdy iskola 8. osztályosa

 

 

---

Balla Éva

Bemondta a rádió, hogy hajnali négy órakor nagy szélvihar kíséretében megjött az első hó. A város alvói között bizonyára voltak olyanok, akik dühösen magukra húzták a takarót, hogy néhány órára még szemet hunyjanak a valóság előtt, de olyanok is akadtak, akik felderült arccal kitekintettek az ablakon, hogy szétnézzenek, mintha egy különösen drága vendég érkezését várnák.

Szívem szerint én is visszabújtam volna egy öt percre. Úgy éreztem, hogy ez nem az én napom. Hetek óta nem találom a helyem a világban, mindenki tudja, milyen, amikor az a bizonyos érzés hatalmába keríti az embert. Egy rendezvényszervező cégnél dolgozom immár tíz éve. A cégnél mára már hagyománnyá vált, hogy minden vasárnap ételosztást tartunk a rászorulóknak, az évek alatt pedig rengeteg értékes emberrel ismerkedhettem meg, amiért hálás vagyok. Számomra fontos, hogy segíteni tudjak másokon, és jó látni, hogy még ha csak apró dolgokkal is, de szebbé tudtam tenni egy másik ember napját.

Lassan kiszálltam a kényelmes ágyból és lementem kávét főzni. Bebugyoláltam magam egy meleg pokrócba, és csak néztem ki az ablakon. Odakint még sötét volt, a csillagok ragyogtak az égen, a hold pedig teljes életnagyságban tündökölt előttem. Egy nagyot kortyoltam a forró kávéból, utána pedig hagytam, hogy a gőzölgő bögre átmelegítse ujjaimat. Ahogy bámultam az eget, szemem megakadt a legfényesebb csillagon, pillanat töredéke volt, ahogy bevillant egy ismerős arc… Egy rég nem látott arc. Mosolygott, ahogy mindig is szokott, és az ember akárhányszor rá gondolt, egyszerre kerítette hatalmába egy szívmelengető, ám mégis fájdalmas érzés.

Nyújtóztam egyet, majd útnak indultam. A friss hó ropogott a talpam alatt, és a süvítő szél csipkedte arcom fedetlen részeit. A vastag téli kabát alatt úgy dideregtem, mintha Alaszkában lennék, és bosszankodtam is magamban a hosszú út alatt. Miért nem kocsival jöttem? Hát persze, múlt héten is elakadtam vele a nyári gumik miatt. Télre kötelező felszerelni, de nekem valahogy a véremben volt, hogy a szabályokkal szembemenjek. Különben is, ez a sok szabály… Életünk nagy részét úgy éljük, hogy eleget teszünk az elvárásoknak és próbálunk megfelelni mindenkinek. Mikor pedig az életünk végére érünk, feltesszük magunknak a kérdést, hogy ezer vagy ezeregy dolgot kellett volna másképp tennem.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amíg magammal civakodtam, de arra eszméltem fel, hogy megérkeztem. Az elhagyatott kis épület előtt már vártak munkatársaim, messziről hallottam, hogy megy a vita köztük. Ők hárman mindig szívják egymás vérét, vannak ilyen emberek, akiket az éltet, ha másokkal vitázhatnak. Nem értem, és soha nem is fogom megérteni, hogy ebben mi a jó, de nem hiszem, hogy nagyon egészséges, elvégre ők hárman betegeskednek a legtöbbet mindannyiunk közül.

Nem akartam belefolyni a vitába, úgyhogy gyorsan beosontam a mellékajtón. Ahogy beértem, hallottam, hogy a rádióban ismerős dallam szól. Elkalandozott figyelmem. Úgy látszik, ez egy ilyen nap, az ember eszébe jutnak tíz-húsz évvel ezelőtt történt dolgok, úgy, mintha tegnap történtek volna. Ezek az emlékek nem kopnak el soha. Buszos osztálykirándulás Ausztriába. Martinka aznap rengeteg történetet mesélt nekünk. Ha az osztály egyik fele nem figyelt rá, akkor öt perc múlva a neheztelés legkisebb jele nélkül, nagy lelkesedéssel osztotta meg a másik felével is a különböző történeteket. Egyszer sem láttam mérgesnek, vagy épp szomorúnak. Ritkán találkozunk olyan emberrel, mint ő. Ha valakinek oka lett volna arra, hogy haragudjon az életre, akkor az ő volt, de nem tette. Akárcsak egy angyal…

Ekkor hirtelen nagy csörömpölés támadt. Siettem ki a konyhára, hogy lássam, mi történt. Kiborult az egyik edény, amiben épp a levest főzte a szakácsunk. A főnök őrült módjára rohant be, és eltorzult arccal kezdett üvöltözni a megszeppent kis kuktával. Minden szem rájuk meredt, bevallom, én is csak álltam földbe gyökerezett lábakkal és néztem a jelenetet. Ám a sorból előlépett egy nyúzott arcú ember, és odaszólt a főnökünknek: „Tragédia történt, hogy leesett az a leves? Meggyógyítja a törött edényt, ha mással üvöltözik? Gondolkozzon jó ember! A viszontlátásra!” – majd tovább állt.

Mindenki döbbenten nézte az eseményeket, én gyorsan a férfi után szaladtam. Ahogy mellé értem, nem kellett semmit sem kérdeznem, már mondta magától: „Tudom, tudom, hogy miért jön, de nem kell csodálkozni. Nem én vagyok a furcsa, hanem maguk. Az embereknek örülniük kellene, hogy Isten megajándékozta őket az élettel, minden egyes percét ki kellene élvezniük, ehelyett állandóan veszekednek és egymásnak tesznek keresztbe. De miért, ha ez nem teszi őket boldoggá? Én ismerek embert, aki a halálos ágyán is mosolygott, bármennyire is megalázta az élet. Hálás volt, hogy élhetett, és megbecsülte minden egyes percét. Mennyivel más lenne a világ, ha mindenki így gondolkozna, nemde? Manapság csak az anyagiasság és a képmutatás a fontos, aztán csodálkoznak az emberek, ha semmi igaz érték nem volt életükben. Apró dolgok miatt esnek egymásnak, maguknak generálják a problémákat, pedig ha tudnák, hogy mennyivel nehezebb sorsú embertársaik vannak, akik mégis boldogabbak, mint ők. Ez az élet, mindenki saját maga dönti el, hogy miként éli meg. Remélem, mindenki jól választ!” – majd sarkon fordult és eltűnt előlem.

Bámultam magam elé, mellbe vágtak szavai. Az ilyen találkozásnál súgja azt valami, hogy ez nem lehet véletlen. Reggel a csillagok, utána a rádió, most pedig ez a férfi, akárcsak egy angyal… Lehet, hogy csak illúzió, de lehet, hogy valóság volt. Ám egy biztos: a számunkra fontos emberek örökké bennünk élnek, és amikor úgy érezzük, hogy nem jó irányba haladunk, akkor ők ott lesznek és segítenek nekünk, legyünk bárhol.

 

---

 

Takács Eszter

Bemondta a rádió, hogy hajnali négy órakor nagy szélvihar kíséretében megjött az első hó. A város alvói között bizonyára voltak olyanok, akik dühösen magukra húzták a takarót, hogy néhány órára még szemet hunyjanak a valóság előtt, de olyanok is akadtak, akik felderült arccal kitekintettek az ablakon, hogy szétnézzenek, mintha egy különösen drága vendég érkezését várnák.

Hóra ébredni meseszép! Olyan, mintha kicsit megállna az élet, mintha a fehér hó egy kis változást hozna a mindennapjainkba, tisztaságot, életkedvet, boldogságot, megnyugvást.

A lehető legnagyobb csomókban esett a hó, kedve lett volna az embernek ki se tenni a lábát a küszöbön, csak nézni a fehér pelyhek táncát az utcai lámpa fénye alatt, ahogy megtörik rajta a fény. Egy bögrényi forró csoki, semmi más nem kell.

Nem volt kedvem aludni. Ilyen időben csak gondolkodik az ember mindazokon a jó dolgokon, amik hozzákötik e csodaszép fehér szörnyeteg emlékéhez. Gyermek- korában az ember sok dolgot él át egy téli délutánon, csak hó kell hozzá, szánkó, és néhány vakmerő és belevaló pajtás! Felnőttként máshogy éli meg az ember, csak nyűg, csak hideg, egyszerűen csak nem jó.

Hajnalodik… Elég ebből! Néha azon kapom magam, hogy túl sokat gondolkodom apróságokon. Inkább csak visszafekszem a meleg, pihe-puha ágyamba.

– Hó van! – tépi fel a szobám ajtaját a havazástól fellelkesült kisöcsém. Na, lássuk… talán ha egy gyors mozdulattal a fejemre húzom a takarót, nem veszi észre, hogy ébren vagyok. Felhasználom, mint egy láthatatlan palástot! – Esik a hó! Szánkózni jó! Ha-ha-ha havazik! He-he-he hetekig! Hu-hu-hu hull a hó!

Hi-hi-hi, jaj de jó!!- ugrik fel ágyam végére Martin. Na, ennyit erről… Édes, lusta semmittevés, ég veled. – Alszom! Ha nem vennéd észre – morgok rá zord hangon. – Dehogy alszol, hisz most is beszélsz! – vágta rá. – Nem is – dünnyögtem halkan, nehogy felhasználhassa ellenem. – De is, de is! – kiáltotta kitartóan. – Gyere velem játszani! – Aaa… Nem akarok, hideg van!- Persze hogy hideg van, tél van, te kis butus! – Aaah. – Naaa, gyere!- unszolt, most már rajtam és nem az ágyamon ugrálva. Egy gyors mozdulattal lerántom magam mellé, és elkezdem csiklandozni. Sosem bírta szegény, de ha harc, hát legyen harc, tudjuk jól, hogy hogy van ez. – Na jó, legyen. – Hurrá! – kiált fel győzedelmesen. Majd rohan lefele a lépcsőn. Legyen, ha ettől ő boldog.

Eszméletlen, eddig álmos voltam, mégis valami izgatottságot lelek megfigyelni magamon is. – Kész vagyok! – kiáltom 5 percnyi várakozás után az ajtóban állva. Semmi válasz. - Hova tűnhetett ez a gyerek? – Még arrébb hirtelen neszt hallok. Megyek a garázs felé, látom, hogy teljes felszerelésben vár rám, mint egy kis pingvin. Áll, vár, toporog csillogó szemmel. – Induljunk! – ragadom meg kutyánk, Bagira pórázát. Azzal a lendülettel mindenki elindul a hófedte kapu felé. Nincs messze a töltés, ahol régen én szánkóztam barátaimmal délutánokon keresztül. Hatalmas mosollyal az arcán ül a szánkón, amit kutyánk segítségével húztam, és meséli kisiskolás történeteit arról, hogy mit szoktak játszani barátaival a hóban. Kicsit bele is merültem történetébe. – Nagy a hó, nem? – kérdezte kuncogva. – Nem is emlékszem ilyen óriásira. – Igazad van – bólintottam. Soha nem láttam ilyen meseszépnek a téli tájat. Hirtelen elered a hó, és engem is hirtelen elönt a nosztalgia és a boldogság. – Futás! – kiáltom fel. – Látom a dombot! – Csak úgy száguldottunk le a domboldalról, szinte nem is tudtuk eldönteni, hogy hó- angyalkát vagy hó csatát vívjunk hirtelenjében.

Délután 4 óra, elnyugodott a táj.

Indulunk hazafele meleg otthonunkba. Martin elfáradva ül a szánkón, most már a szeme le-lecsukódik, fel-felpislantgat. Nem túl bőbeszédű. Megállok, leülök mellé, odahívom az ölembe kutyánkat. Városunk főterénél járunk. – Meg akartam állni itt, láttál már ilyen szépet?- kérdem, csodálva karácsonyi díszekkel feldíszített városunkat. – Mindig ilyen szép - mondja fáradtan, halkan, csengő hangján. – Télen minden olyan szép, olyan, mintha egy kedves ismerősömet várnám vissza minden évben. - Köszönöm… - folytatta. – De mégis mit? – értetlenkedtem. – Hogy eljöttél velem. A nagyoknak mindig olyan sok a dolguk, és nem is szeretik a havat, csak nyűg nekik. Ez volt életem legszebb délutánja! Hóra ébredni meseszép, ugye?

Igen, hóra ébredni meseszép! El is felejti az ember. Furcsa nem, hogy mennyi mindent elfelejt értékelni az idő múlásával az ember? Furcsa, hogy mennyi jót meglátnak a gyerekek, legyen szó egy kellemetlen hóesésben a mókáról, vagy egy másik emberben a jóról. Irigy vagyok és büszke is. Rá, a gyerekekre, a jóságukra, a tisztaságukra. Életet hoznak mindennapjainkba. Mint a frissen esett hó, tiszták és meseszép a lelkük. Hóra ébredni gyönyörű! Hóra ébredni csodaszép! Hóra ébredni meseszép!

 

---

 

Pipics János: Tél

Bemondta a rádió, hogy hajnali négy órakor nagy szélvihar kíséretében megjött az első hó. A város alvói között bizonyára voltak olyanok, akik dühösen magukra húzták a takarót, hogy néhány órára még szemet hunyjanak a valóság előtt, de olyanok is akadtak, akik felderült arccal kitekintettek az ablakon, hogy szétnézzenek, mintha egy különösen drága vendég érkezését várnák. Az ég fagyos ajándéka pedig lágyan betakarta a földet, mint egy óriási fehér lepedő. Az őszi táj színes maradványa, a fák közt szunnyadó avar végleg eltűnt, és lassan minden egyhangúvá vált. A téli hangulat pedig rányomta a bélyegét az emberek életére is. A kémények ontani kezdték a füstöt. A gyerekek felvették a kabátjukat, sapkát és kesztyűt húztak, majd egy vastag sállal eltakarták az arcukat, és kimentek, hogy kis kezükkel összegyűjtsék az idei év első hógolyóját, ami aztán egy arra járó társuk ruháján landolt. Erre persze válasz is érkezett, így kezdődött a hó csata.

Volt azonban olyan gyerek is, aki nem örült a télnek. A nap az ő számára is átlagosnak indult. Amíg reggelizett, édesanyja bekapcsolta a rádiót. A bemondó azonban elmondta a bűvös szavakat, azokat, amiktől a kisfiú igazán tartott. Felpattant az asztal mellől, kinézett az ablakon, és látta, ahogy a többiek odalenn játszanak. A szeme könnybe lábadt, a szíve pedig összeszorult. Nagyon elszomorodott. Szerette a nyarat, mint minden gyerek, sőt, még az őszt is, de a telet nem. Abban a sivár és kietlen tájban ugyanis volt egy érzés, ami nyomasztotta, valami megfoghatatlan, ami titkon bántotta őt. Visszament a szobájába és elővett egy albumot. Kinyitotta, majd nézegetni kezdte a fényképeket. Hirtelen emlékezni kezdett. Napsütésről és virágokról ábrándozott. A képzeletében pillangók szálltak és madarak csiripeltek. Tiszta patakok csordogáltak, és vadregényes erdők takarták be a hegyoldalt. Most viszont csak néhány állat merészkedett elő rejtekéből. A folyóvizek befagytak, a fák már régen lehullatták leveleiket, így csupaszon álltak, míg a hó be nem takarta őket. A táj fehér volt, a hosszú éjszakák pedig feketék. A fiú pedig csak nézte a képeket, a kósza emlékek utolsó ábrándjait.

Hirtelen felugrott, felkapta a kabátját és kiviharzott az ajtón. Lefutott a parkba, de nem a többiekhez. Egyszerűen elment mellettük, nem is szólt hozzájuk. Amikor olyan helyre ért, ahol már senki se láthatta, letérdelt a hóba, ami egyre vastagabban borította a földet. Kétségbeesetten kaparni kezdte addig, amíg el nem érte az avar utolsó maradványait. Megfogta a fagyos leveleket, kirángatta őket hideg börtönükből, majd szétszórta őket a földön. A szállingózó hópelyhek azonban hamar belepték a leveleket. Értelmetlen vállalkozás volt. Vannak dolgok, amiket nem lehet megváltoztatni, csak elfogadni, bármilyen nehéz is. A fiú is rájött erre. Tudta, hogy a tél megállíthatatlan, de azért küzdött ellene. Sosem szabad feladni, mert a remény, az utolsó mentsvár mindig velünk lesz.

Elindult hazafelé. Ahogy szomorúan bandukolt, hirtelen meglátott egy apró virágot. Egy kis csodát, ami még nem fagyott el, amit nem tudtak legyőzni a hatalmas tél vad erői. Lehajolt hozzá, ránézett, majd elmosolyodott. Óvatosan kiásta a növényt, lágyan a karjaiba vette, majd eltakarta a kabátjával. Amikor hazaért, keresett egy cserepet és beletette. A kis virág pedig, amit megtépázott a szél, áztatott az eső, kínzott a fagy és a hó, nem feledte ugyan, ami vele történt, de magához tért és élt. A fiú pedig, ha ránézett, mosolygott, mert tudta, hogy egyszer eljön majd a tavasz.

 

---

 

Ötvös Ádám

Bemondta a rádió, hogy hajnali négy órakor nagy szélvihar kíséretében megjött az első hó. A város alvói között bizonyára voltak olyanok, akik dühösen magukra húzták a takarót, hogy néhány órára még szemet hunyjanak a valóság előtt, de olyanok is akadtak, akik felderült arccal kitekintettek az ablakon, hogy szétnézzenek, mintha egy különösen drága vendég érkezését várnák.

A kisfiú imádta a telet. A mindent befedő puha, hófehér leplet, mely állandóan csendre intette a nyüzsgő várost. Valahogy minden megváltozott, mikor megjött az első hó. Eltűntek a színek, tompábban hallatszott a város lüktető zaja. A hó szelíden betakarta a várost, mintha nagymama szitálta volna be porcukorral. Minden alkalommal ugyanazt a meghittséget hozta el számára. Hóban a kisfiú sosem érezte, hogy fázik.  Igaz, gyerek volt még. A legtöbb felnőtt számára a hó közlekedési akadályt jelentett, amit mielőbb meg kellett szüntetni. Neki azonban maga volt a csoda.

Valamikor karácsony előtt óriási pelyhekben esett a hó.

– Egész éjjel szakadt - adta hírül anya reggel, miután felkeltette a gyerekeket.

A két testvér versenyt öltözött, nem kellett könyörögni a reggeli elfogyasztásáért sem. Siettek. Kapkodva vették fel kinti ruházatukat, a csizma, a kabát, a sapka egymás után felkerült. Toporogva, izgatottan várták az indulást.

Hárman indultak útnak, mint mindig: a kislány iskolába, ő óvodába, anya munkába. Apa már régóta nem élt velük. A lépcsőn lefelé trappoltak, hogy mielőbb az utcára érjenek. A látvány elragadó volt. Hófehér köntöst öltött a város. A kislány menetrendszerűen rákezdett:

– Egyedül szeretnék menni az iskoláig, mert én már nagylány vagyok.

Az anya beleegyezett, hiszen közel volt az iskola. Épp a házukkal szemben állt, rövid utcácskán kellett végigmenni, majd átkelni. Kézen fogva mentek a sarokig. Ott a kisfiút felállította az út szélét jelző kőre, a kislánnyal pedig elindult az úton. A kisfiú nézte, ahogy távolodnak a szakadó hóban. Alig látta őket a sűrű hóeséstől. Az anya közben vissza-visszanézett a kicsire, aki boldogan mosolyogva integetett. Időnként felnézett az égre, egyenesen a hóesésbe. Élvezte,  ahogy a hideg hópelyhek az arcára billegtek. Egyre sűrűbben esett, a kisfiú szinte semmit sem látott, az anyja végképp eltűnt a szeme elől. Emberek mentek el mellette úgy, hogy fel sem néztek, pedig ő megismerte a szomszédjukat is. Köszöntött, de az öregúr csak a cipője orrát nézte. A kisfiú magában mosolygott a bácsin, ahogy az se látott, se hallott a hótól. A tetőkön a dagadt hóréteg, akár a dédi régi dunyhája. Alaposan körülnézett. A játszótér elvarázsolt kastéllyá változott, tornyokkal, hidakkal, még a lovakat is látni vélte.  Gyermeki képzeletében  megelevenedett a fehér világ. A bokrok helyén hegyek nőttek, hó lovagok száguldottak el mellette, a lovaik orrából dőlt a meleg pára. Villanásnyi időre eszébe jutott, hogy az anyja vajon hol lehet, de aztán a fantázia rejtelmes világa elfeledtette vele őt.

Az anya megállt az út mellett, megvárta, míg a kislány odaér a társaihoz, búcsúzóul vidáman integettek egymásnak. Sarkon fordult, tekintete rögtön kisebbik gyermekét kereste. A kövön nem állt senki.  Szaporázta a lépést, közben azt gondolta, talán csak a járdán sétálók miatt nem látja őt. Sem a sarkon, sem a kövön, sem a környéken nem látta a kisfiút. Szólongatta a nevén, kérdezgette a járókelőket, hátha látott valaki egy ötéves kisfiút sötétkék, tigrises sapkában. Senki sem látta. Az anya fejében szöget ütött a gondolat: mi van, ha elment egyedül az óvodába, hiszen ismeri a járást. Erejét összeszedve futott az óvodáig, egyenesen fel az emeletre, ahol a kisfiú csoportja volt. Az óvónők azonban sajnálkozó tekintettel rázták a fejüket. A kisfiú ott sem volt.

Vissza kell mennem oda! – gondolta az anya. Fülében dübörgött a vér, egész lényén kezdett eluralkodni a kétségbeesés. Rohant a sarokig, ahol a gyermeket utoljára a kövön állva látta.

„Hol lehet? Hova mehetett? Lehet, hogy elrabolták?” – rettenet járta át. Remegett minden porcikája. A sarkon megállt. Csak a hóesést látta, és a saját lélegzetét hallotta. Az utca kihalt volt, nyoma sem volt a kora reggeli forgatagnak. Arcába jéghidegen vágódtak a hópelyhek, mint megannyi apró penge.  „Mit tegyek? Mit tegyek? Mit tegyek?” – lüktetett fejében a kérdés.

Száját önkéntelenül hagyta el a zokogásba fulladó kiáltás:

– Misi, hol vagy kisfiam?

Visszhangzottak szavai az utca némaságában. A benne tomboló viharon át alig hallotta meg a cérnavékony hangocskát:

– Itt vagyok!

Az anya a hang irányába pördült. A megkönnyebbülés könnyein át alig látta, ahogy a falatnyi emberke előbújt a hókupaccá vált bokor mögül és szaladt anyja felé. Az anya felkapta, összepuszilta a kicsi kipirosodott arcocskáját. A gyermek csillogó szemmel anyját nézte, vörösre fagyott ujjacskái az anyja arcát fogták.

– Kicsit játszottam, míg téged vártalak – mondta a kisfiú.

– Mért nem maradtál a kövön, mint máskor? – kérdezte az anya.

– Mert jött egy sárkány – suttogta a kisfiú. Szemében csillogott az elképzelt világ varázsa, és az anyja nem tudott haragudni rá.

 

---

 

Szalai Máté: A LÁTOGATÓ

„Figyelem, figyelem! Németh Danit édesanyja várja az első kasszánál"- harsogta egy balatoni strand hangosbemondója, ezzel együtt pedig egy édesanya szíve dobbant óriásat. Az asszony a pénztáros előtt állt, s magából kikelve ordított: ,;Hölgyem! Kérem, értse meg, nincs senki másom, csak ez az egy gyermek. A férjem tavaly halt meg. Egyedül vagyok. Könyörgöm, segítsen! Kerítsék már elő valahonnan!" Az alkalmazott hozzászokott már az efféle esetekhez, délután, a munkaidő lejártának közeledtekor sosem foglalkozott ilyen apró-cseprő dolgokkal, hiszen úgyis megvan valahol az a kölyök. Vagy a fagylaltozónál áll, vagy a focistákat nézi a sportpálya mellől. De ez most valami egész más volt, együtt érzett a kétségbeesett szülővel, s nem szólt, nem csillapította feleslegesen, csak újra meg újra bemondta a szokott mondatot, ez volt a legtöbb, amit tehetett. A várakozás másodpercei óráknak tűntek, a part lassacskán kiürült, az idő hűvösebb lett, a szél feltámadt és a nap is nyugat felé vette útját. Az anya nem bírta tovább: Megindult újra a fürdőhelyen, üvöltötte fia nevét, ahogyan a torkán kifért. Zokogott, egyre inkább hatalmába kerítette az aggodalom, feje tele lett sötét, fekete démonokkal, amik megállás nélkül kínozták: biztos belefulladt a vízbe; vagy elrabolta valaki, esetleg megsérült és nincs ereje jelt adni. A keresés egyre reménytelenebbnek tűnt, az asszony pedig egyre Fáradtabb és fáradtabb lett. Leült egy fűzfa tövébe, próbálta erejét összeszedni, megfeszíteni porcikáit, s küzdeni az álmossággal, mely most, mint egy hatalmas szörny nehezedett rá. A harc kudarccal végződött, szemeit lehunyta, elaludt.

S, hogy hol volt a kisfiú? Játszott... Játszott, mert még fiatal volt, játszott, mert még képes volt rá és közben felfedezte a világot. A Balaton nádasában egy kacsát pillantott meg, követte, feltett szándéka volt, hogy megfogja, hogy megsimogassa színes tollazatát, ami olyan érdekessé tette az állatot. Mikor elszállt, csalódottan pillantott utána, ám ekkor egy zöld levelibéka kötötte le a figyelmét. Ment utána, hallgatta a brekegését, amit még sohasem tapasztalt, csak az iskolában tanult róla. Hogy is tapasztalhatta volna ezelőtt, Budapest betonrengetegében nem volt lehetősége ilyen „csodákat" megfigyelni. A Balaton partján egymást érik a turistákra éhes strandok, s a víz egyáltalán nem mély, könnyedén át lehet jutni egyik településről a másikra. Dani pedig remek úszó volt, ráadásul, olyan vakmerőség uralkodott benne, mint édesapjában, soha nem félt semmitől. Ő nem ébredt fel éjszaka a szörnyektől megrémülve, nem futott el, ha boszorkányt pillantott meg a televízióban, akkor sem fakadt sírva, mikor december hatodikán krampuszok jöttek hozzá. Ez uralta kis szívét most is, észre sem vette, hogy besötétedett, eljött az éjszaka, megjelentek az első csillagok és, hogy már egész más helyen van. Kiérve a nádasból a zöldesbarna állat eltűnt szeme elől; bármerre kereste nem találta, még utánozta is a hangját, hátha meghallja, hátha erre visszajön, de elment. Ekkor olyan látvány tárult szeme elé, mely nemcsak, hogy egészen új volt, hanem, úgy sejlett, mintha varázslat volna benne, valami szokatlan földöntúli erő, ami ijesztő ugyan, de sokkalta érdekesebb. Ahogy a víztükör felé pillantott meglátta az ezüstszínű óriást, a Holdat: Az égitest megvilágította a vízfelszínt, úgy tetszett, mintha egy híd húzódna lábai előtt. Egy híd, amely nem függ semmin, amit nem támaszt alá semmi, s végtelen hosszú: De hol lehet a vége? Talán Meseországban; az Üveghegy mellett, esetleg az Óperenciás­tenger partján? Ott, ahol minden kívánságunk valóra válik; ahol leghőbb vágyaink is teljesülnek?

Megindult a Balatonba vezető lépcsőn lefelé, egészen addig ment, amíg mellét el nem érte a víz. Megigézve állt, mint aki hipnózisba esett, csak bámult... A fény belevilágított kék szemeibe, nézte, ahogy egy-egy ponty, felbukkant, és ezzel vízgyűrűket varázsolt az ezüstös felszínre. Ekkor egy alakot pillantott meg, aki egyre gyorsabban közeledett felé. Látta rajta, hogy nem ember, a bőre világosabb volt; a ruhája fehér, teljesen tiszta. Szakálla és haja ennek ellenére fekete, vonásai pedig ismerősnek tűntek a kisfiú számára. Hirtelen villámcsapásként érte a felismerés, a döbbenet és az öröm egyszerre. „Apa!"- kiáltott fel hangosan. Nem értette, hogyan került ide. Az anyukája azt szajkózta neki, hogy édesapja a Mennyországba költözött, ahonnan soha nem tud visszajönni, de majd egyszer mi is mellé kerülünk, s örökre együtt leszünk. Azt is mondta, hogy ott minden teljesen fehér, egyetlen folt sincs, s felhőkből vannak az épületek. Akkor, hogyan került ide? Anya tévedett? Az alak keze hozzáért Dani mogyoróbarna hajához, megborzolta azt, pont úgy, mint régen az apukája. Most már nem kételkedett, tudta, hogy ki áll vele szemben, tudta, hogy ki van itt, s ettől olyan boldogság járta át, amilyet már nagyon régen nem tapasztalt. A lény karjaiba vette, szorosan magához ölelte. Minden mozdulata, az érintése pont olyan volt, mint azokban a régi emlékekben, mikor együtt síeltek az Alpokban, vagy őszi színes leveleket gyűjtöttek a Margitszigeten. Hosszú percek teltek el így, a kisfiú arcán pedig megjelentek a könnyek, de nem a szomorúság, vagy a hiány érzése keltette őket, csakis a boldogság, a felhőtlen öröm, az, hogy olyan dolognak lehet részese, melyről azt hitte már régen elveszett. Nemsokára megindultak a Balatonon, nem úsztak, sétáltak a víz tetején. Elmentek a nádas mellett, eközben pedig Dani azt a dallamot hallotta, melyet szülei énekeltek neki régen, ketten, mikor altatni próbálták. De ezek nem a lénytől jöttek, a világ telt meg ezzel a zenével, a hullámok moraja, a fák leveleinek zörgése idézte elő a hangjátékot. A Hold követte őket, amerre mentek mindent megvilágított, s nemsokára megpillantották a fűz tövében szunnyadó édesanyát. Ekkor az alak lerakta a földre Danit, végigsimította arcát, majd elindult abba az irányba, ahonnan jöttek. A fiú utána ugrott, megragadta a ruháját, és marasztalni próbálta. Ekkor újra megölelte őt a lény, felvette, ringatni kezdte, s szépen lassan elaltatta. Lerakta anyja mellé a fűbe, majd végignézett szerettein. Megfogta felesége kezét, csókot lehelt arcára, ahogyan azt régen, munkába menet tette, s megfogta hófehér kezét. A nő megrezzent ugyan, kisimultak arca ráncai, de nem ébredt fel. Erős volt a kísértés, hogy felkeltse, hogy beszélgessen vele, halhassa a hangját; de nem tehette. Sürgette őt az idő, melyet nem tudott megállítani. Nem maradhatott sokáig az élők közt. Rövid időn belül sarkon fordult és eltűnt.

Mikor a Nap első sugarai feltűntek az égen és az első madarak énekükkel köszöntötték a reggelt, az anya felébredt. Amint meglátta fiát; sírva borult a nyakába, szorosan megölelte, vizsgálgatta nem sérült-e meg. Arra a kérdésre, hogy hol járt, Dani folyton azt hajtogatta: „Apa látogatott meg és jól van. Nagyon szeret bennünket, mindig vigyázni fog ránk." Édesanyja akárhányszor mondta el, hogy lehetetlen, annál jobban hitte, hogy igaz. Attól a naptól kezdve minden éjjel kiült az ablakba, megvárta, míg felkel a Hold, s elmesélte neki, az aznap történteket. Tudta, hogy szavai eltalálnak édesapjához, s így örökké vele lehet.

 

---

 

Vincze Kata: Apró örömök – a születés pillanata

A takaró melege, amikor átfagyva beugrasz az ágyba.  A reggeli napfény első sugarai az arcodon, amikor reggel hatkor szól az ébresztő. A csokis süti és a fekete szedres tea mámorító egyvelegének íze a szádban, mikor van időd leülni és falatozni, kortyolgatni. Az elégedettség érzése, amikor időben beérsz órára, és amikor a vártnál jobb jegyet kapsz. Az eléd táruló házad képe, amikor süvöltő szélben tekersz haza, és már csak méterek választanak el a céltól. A kutyusod üdvözlése, amikor benyitsz a kapun,  és hiába sároz és karmol össze, akkor is az egyik legjobb érzés, mert ennyi szeretettel mindig csak ő vár haza, lankadatlanul, mindahányszor belépsz.  A nagymama főztje, az isteni finom húsleves és rántott hús …  A pillanat, amikor végzel a házikkal és a tanulással. A forró víz simogató hullámzása, amelybe belecsobbansz, és amelyben áztatod magad egy túlontúl hosszú, fárasztó nap után. A szokásos szappanopera bonyolultnál egyszerűbb kikivelholmikormiértjei, amikor átfagyva beugrasz az ágyba, magadra húzod a kedves, meleg takarót, és csak arra vágysz, hogy valami lefárassza az agytekervényeidet.

Mindez az euforikus körforgás egyetlen apró pillanat alatt zajlik le egy ember fejében augusztus 4-én, egy révfülöpi strand  aggastyán fűzfájának árnyékában. A „HEURÉKA” szó írja le talán legélethűbben azt a parányi perctöredéket, amely végigsuhant emberünk agyán, akár egy 220 voltos áramütés, vagy egy nagyerejű villámcsapás. Valami megszületett. Valami megérezte arcán először a híres balatoni napfény melengető sugarait. Ennek a jövevénynek azonban nagyon zűrös előélete volt a születését megelőző pár napban…

„Ne feledd, a határidő holnap van! Fejezd be és küldd el!”, meg „Tudom, hogy a legrosszabbkor kell világra hoznod, de igyekezz, kérlek, nem akarom, hogy elégedetlenkedjenek!” és „Ne legyen kommersz, egyedi kell nekem!” mondatok kavarogtak július 29-e óta emberünk fejében. Annak reményében, hogy e kritériumoknak megfeleljen, alkotói magányba zárta magát, burkot húzott maga köré, és bevackolódott a népszerű és egyre felkapottabb üdülőhely legelhagyatottabb zugába, távol mindenféle zsongástól. Páran voltak csak ott… A Balaton, az Aggastyán Fűz, a Csíkos Napernyő, a Ceruza, a Faragó, a Füzet, Ő, a Gondolatai és a Magány. Napokon keresztül csak ült, ült és ült, kacsázott, aludt, meredt a naplemente aranyosan tündöklő színeibe a tükörperemen, firkálgatott, írt és áthúzott, majd ült, ült és ült megint… Nem akart megszületni semmi. Nem ment semmi.

Augusztus 4-én, a rémisztően közelgő határidő vége előtt egy nappal  emberünk már feketére rajzolta a szivárványt, borzalmas, fájdalmas, lemondó és csalódott érzések kúsztak be fejébe. Alkotói válságban szenvedett… Borzalmasan a tehetetlenségtől. A napok óta fennálló érdes csendet azonban megszakította valami. Mezítlábas léptek halk huppogása és ziláló levegővételek szapora sorozata kúszott be emberünk fülébe. Fejét hátrakapta, s hirtelen egy piros, lila, sárga, kék és zöld fürdőgatyás aprócska fiú termett ott a stég szélén. Bőre napbarnított, tejcsoki színű, gyűrűs tejfölszőke fürtjei és tejfehér fogai csak úgy villogtak. Hatalmas azúrkék szeme könnyben úszott, arcocskája nutellától volt maszatos. Pityergett és szüppögött. A helyzet, hogy hirtelen egy idegen, harmincas éveiben járó, borostás férfival találta szemben magát távol a nyüzsgő strandtól,  félemmel töltötte el őt, ami ki is ült arcára, de összeszedte minden bátorságát és megszólalt:  Bácsi, légy szíves segíts nekem! A strand….. Anyuhoz és apuhoz, meg a Borihoz! Vissza szeretné….Szeretnék visszamenni!!- hebegte. Emberünket annyira meghatotta ez a szivárványszín érzelemkavalkád, hogy minden szó nélkül felállt, megfogta napok óta az első és egyetlen élő társának falatnyi kezét, és elindult vele vissza a strandra. Mikor odaértek az úszómesteri standhoz, akkor szólalt csak meg a férfi. – Mi a neved, kisfiam?-mondta. –Horvát Aladár – szipogta a fiúcska. Pár perc elteltével a következő mondat hangzott el kétszer a hangszórókból: „Figyelem, figyelem! Egy Horváth Aladár nevű fiúcska várja családját a bejárat melletti úszómesteri standnál!” Nem telt el még csak 3 perc sem, a kétségbeesett szülők már rohantak is a helyszínre, hiszen jó fél órája már fiuk után kutakodtak. Míg sorban álltak a büfénél, hogy kifizessék a számlát, Aladár meglépett a nutellás palacsintákkal. Ezt a boldog és megnyugvást ígérő pillanatot hétköznapi  hősünk  már elmenőben figyelte, és haladt  kis vacka felé. Letelepedett és kezébe fogta újra megszokott, élettelen társait. És akkor jött ez a pillanat…

A takaró melege, amikor átfagyva beugrasz az ágyba.  A reggeli napfény első sugarai az arcodon, amikor reggel hatkor szól az ébresztő. A csokis süti és a fekete szedres tea mámorító egyvelegének íze a szádban, mikor van időd leülni és falatozni, kortyolgatni. Az elégedettség érzése, amikor időben beérsz órára, és amikor a vártnál jobb jegyet kapsz. Az eléd táruló házad képe, amikor süvöltő szélben tekersz haza, és már csak méterek választanak el a céltól. A kutyusod üdvözlése, amikor benyitsz a kapun,  és hiába sároz és karmol össze, akkor is az egyik legjobb érzés, mert ennyi szeretettel mindig csak ő vár haza, lankadatlanul, mindahányszor belépsz.  A nagymama főztje, az isteni finom húsleves és rántott hús … A pillanat, amikor végzel a házikkal és a tanulással. A forró víz simogató hullámzása, amelybe belecsobbansz, és amelyben áztatod magad egy túlontúl hosszú, fárasztó nap után. A szokásos szappanopera bonyolultnál egyszerűbb kikivelholmikormiértjei, amikor átfagyva beugrasz az ágyba, magadra húzod a kedves, meleg takarót, és csak arra vágysz, hogy valami lefárassza az agytekervényeidet… Megszületett. Napvilágot látott. Jött az ihlet és létrejött egy műremek. Egy alapgondolat… Egy kétszavas cím… Pár akkord… 30 sor… Harmincévnyi érzés… Ekkor felállt, újra felvette a kapcsolatot a civilizációval és tárcsázott. Egy izgatott hang szólította meg őt:

– Boldog 30-at, Öreg!! Sikerült? Na mondj valamit, mi történt veled?

– Apró örömök… – mondta emberünk a mosollyal átitatott szavakat, és letette a telefont. Csíkos fürdőnadrágjában besétált a tóba, és új szerzeményét dúdolgatva beúszott a vörösen izzó napkorong felé.

 

---

 

van Waarden Franciska

- Hova üljünk le? Tegnap is annál a fánál voltunk, kezd már unalmas lenni – elégedetlenkedett Márti. Szegény túl nagy extázisban volt Zsoltival, akik meg akarták mutatni nekem a balatonföldvári strand minden szegletét. Kedves dolog volt tőlük, de nem nagyon értettem, mi olyan különleges rajta, elvégre minden balatoni strand hasonló. Én pedig különben is az északi partot kedvelem jobban.

- Szerintem is, menjünk közelebb a vízhez – helyeselt Zsolti. Semmiképpen sem akartam megbántani őket, bár kezdtem kételkedni abban, hogy a mai strandolás jó ötlet lesz. A nap ugyan sütött, de a szél egyre inkább átvette az uralmat felette.

Néhány percnyi kóválygás után megtaláltuk a Márti és Zsolti számára is megfelelő helyet. Miközben pakolásztunk, körülnéztem. a szél elment, a kedvem pedig megjött a fürdéshez. A hangosbemondó hangja azonban egy pillanatra mindenkit megállított abban, amit épp csinált.

„Figyelem, figyelem! A négy éves Frida várja szüleit a vágányok melletti beléptető kapunál! A négy éves Frida várja szüleit a vágányok melletti beléptető kapunál!”

- Nem is értem, hogy lehet valaki ennyire szerencsétlen, hogy elveszti a gyerekét – csóválta a fejét Zsolti, majd megbontott egy dobozos kólát.

- Tipikus… - sóhajtott Márti. – A sok újgazdag lehozza vidékre az egész családot: ők pihennek, a gyerekkel meg nem foglalkoznak.

- Valószínű, a bébiszittert otthon hagyták –próbált viccelődni Zsolti, amit jegyese egy legyintéssel díjazott.

- Szegény, biztosan megijedt –tettem hozzá. Tulajdonképpen soha nem gondolkodtam még el azon, vajon mi játszódhat le egy ilyen négyéves kislányban, mikor észreveszi, hogy nincsenek ott a szülei. Vajon honnan tudta, kitől kérhet segítséget? És hogyan jutott el ő, illetve a története a hangosbemondóig? Jobban megnézve, még nekem sincs tippem, merre induljak, ha Márti, vagy Zsolti eltűnne a színről. (Nem beszélve arról, hogy a hangosbemondót sem találnám meg a nagy pánikban.) Lehet, hogy a gyerekeknek mégiscsak több eszük van, mint nekünk, felnőtteknek?

- Mit is mondott a nővéred, hánykor ér be a vonata? –fordult felém Márti, kizökkentve gondolataimból.

- Szerintem egy olyan két óra múlva.

- Akkor még van időnk úszni egyet – célozgatott Márti Zsoltinak, aki már kényelmesen elhelyezkedett saját törülközőjén, kezében Az Autó magazin legújabb számával.

Mivel az augusztus végi délelőttök nem túl forrók (illetve barátunk, a szél visszatért) az úszást természetesen megelőzte egy balatonföldvári idegenvezetés, amely során megnéztük a kis kikötőt, nem messze a strandtól. Közben kutyakötelességem volt meghallgatni Mártiék közelgő esküvőjének terveit, hogy milyen színű asztaldekorációk, lufik lesznek, hogyan lesznek sorba rakva az ültetőkártyák, és még megannyi „elengedhetetlen” részletet.

Miközben mesélt, a kikötőben várakozó, apró vitorlásokat figyeltem. Mindegyik békésen ringatózott a Balatonon, nem tudva, gazdájuk merre jár éppen a parton. Korábban mindig kinevettem az olyan embereket, akik éjjel-nappal a hajójukkal voltak elfoglalva. Így elnézve őket, egymás hegyén-hátán a kikötőben, egészen olyan érzésem támadt, mintha valahol külföldön lennék. Tulajdonképpen, én is szívesen vennék egy vitorlás hajót, bár ahhoz először legalább egy négyes kellene a lottón.

Az idegenvezetés azonban olyannyira elhúzódott, hogy nővérem vonata negyed órán belül begördülni látszott a balatonföldvári vasútállomásra. Mártiék kimentek elé, én a cuccokra vigyáztam. Ez kitűnő alibi volt, ugyanis szerettem volna halasztani a Fruzsival való találkozást. A múltkori ostoba kiakadása után csodálkozom, hogy egyáltalán lejön ide.

Eszembe jutott, hogy Zsolti hűtőtáskájában van fagyi. Fagyi nélkül pedig nem Balaton a Balaton, így a többieket meg nem várva kibontottam a kedvenc csokival bevont vaníliás jégkrémet.

Egy kislány csillogó szemekkel nézte a fagyimat.

- Kérsz te is egyet? Szívesen adok ám –próbáltam magamra erőltetni egy kedves, nem ijesztő mosolyt. Nem szokásom pedig kisgyerekekkel csak úgy szóba állni, de a barna hajú, zöld szemű kislány mintha az ellentétes irányba mozdította volna cselekedeteimet.

- Nem kérek –jelentette ki. Kezeit összefonta maga előtt. –Te ismered az anyukámat?

- Sajnos nem. Vagyis… Hogy néz ki? Hátha úgy mégis eszembe jut.

- Magas, és neki is barna haja van. Mint nekem –fogta meg az egyik hajtincsét, és arcán keresztülhúzta. – Azt ígérte, megvárnak apával, amíg lecsúszom a csúszdán. De nem voltak ott.

Először nem tudtam, mit is szóljak erre.

- Menjünk egy kört a strandon? Talán visszajöttek már.

- Én igaziból nem akarom őket megkeresni –vonta meg a vállát a kislány. – Ők sosem akartak nekem fagyit venni.

Mosolyogva elővettem Zsolti hűtőtáskájából a másik jégkrémet is, majd a kezébe adtam. Megköszönte, ám nem bontotta ki. Cserfes tekintetével belém mélyesztette zöld szemeit.

- Csak akkor bontom ki, ha megmondod, hogy hívnak.

- Rózsa vagyok.

- Ez nem ér, neked sokkal szebb neved van, mint nekem –sóhajtott a kislány, kezében szorongatva a csokis-vaníliás fagyit. – A tiéd olyan hercegnős.

- Miért, téged hogy hívnak?

- Frida.

 

---

 

Józsa Vivien

Bemondta a rádió, hogy hajnali négy órakor nagy szélvihar kíséretében megjött az első hó. A város alvói között bizonyára voltak olyanok, akik dühösen magukra húzták a takarót, hogy néhány órára még szemet hunyjanak a valóság előtt, de olyanok is akadtak, akik felderült arccal kitekintettek az ablakon, hogy szétnézzenek, mintha egy különösen drága vendég érkezését várnák.

Én ez utóbbi csoportba tartoztam, s megbabonázva néztem a sötét utcán szállingózó hópihéket. Ahogy megcsillant rajtuk a ragyogó hold fénye, olyan érzésem támadt, mintha egy mesebeli jégországba csöppentem volna. Elképzeltem, hogy kicsinyke hótündérek sürgölődnek az utcán, röpdösnek az égen, ezzel alkotva meg ezt a furcsa hóörvényt. Persze tíz évesen mi másról képzelegne az ember ilyen csodás, titokzatos időben?

Mindig is a tél volt a kedvenc évszakom -, és nem csak a Karácsony és az ajándékok miatt. Mindig is különlegesnek találtam a hópelyheket, amik sajnos évről évre ritkábbá váltak. Sokszor kinyújtottam a kezem, és megfigyeltem a rászálló pihéket. Persze rögvest elolvadtak, viszont azt észrevettem, hogy sosem volt kettő egyforma. „Olyanok, mint az emberek” Nagyapám mindig ezt mondja nekem. „Sehol sem látsz kettő egyformát. Mind között van eltérés. Ettől lesznek egyediek, egyéniségek, különlegesek. Minden hópihe az, ahogy minden ember. Milyenek a hópelyhek?” Erre a kérdésére mindig gyermetegen mosolyogva csak annyit válaszolok, hogy „Szépek.” Nagyapa mindig mosolyog ilyenkor. „Igen, mindegyik gyönyörű. Bár az összes különbözik, mégis mindent ilyennek látod, és mindet másért. Gondolj erre, ha új emberekkel találkozol. Mindenkiben ott van a szépség és a jóság, és neked meg kell találnod bennük.”

Elgondolkozva bámultam az egyre hevesebb vihart, az örvénylő hórengeteget. Sose értettem igazán, miért mondogatja ezt nekem. Hiszen mindenki olyan kedves! Nehéz elképzelni, hogy létezhetnek gonosz emberek is. Olyan, mintha egy hópihe csúnya lenne. Csakhogy olyat még nem láttam. Még ha látszólag nem is tökéletesek, de épp ez teszi őket azzá. Épp ezért nem létezhetnek gonosz emberek sem. A mesékben is, a gonosz trollok végül mindig jó útra térnek.

Nagyapa azt is mondogatni szokta, hogy a tél olyan, mintha egy másik világba csöppennél. Tele van titkokkal, csodákkal. Szerinte talán pont ezért szeretem ennyire. Rengeteg lehetőséget, kalandot rejt. Ezért nem értettem sohasem, hogy a jégkirálynők miért olyan gonoszak a mesékben. Talán tényleg igaz, amit nagypapi szokott mondani: „A tél gyönyörű, de veszélyes is. Nem véletlenül gonoszak a jégkirálynők. A sok puhának látszó hópihe kemény jéggé fagy össze. Pont ilyen a jégkirálynők szíve. Kemény, mint a jég; kemény, mint a gyémánt….”

Nem emlékszem, mikor aludtam el. Csupán azt tudom, hogy jégmanókkal álmodtam, ahogy együtt hócsatázunk és hóangyalt csinálunk a külvárosi kis mezőn. Csak mi voltunk, senki más. Minden olyan békés volt. Az ablakpárkánynál ébredtem, a kis széken, amin éjjel ücsörögtem. Ahogy félálomban kinéztem az ablakon, láttam, hogy a vihar elállt, és az utcán a barátaim nevetgélve építették az idei első hóembert. Az álmosság azonnal eltűnt a szememből, s nem sokkal később nagypapival mi is kimentünk a hidegbe, felépíteni a mi saját hóemberünket.

 

---

 

Binder Natália: Sérült kismadár a hóban

Bemondta a rádió, hogy hajnali négy órakor nagy szélvihar kíséretében megjött az első hó. A város alvói között bizonyára voltak olyanok, akik dühösen magukra húzták a takarót, hogy néhány órára még szemet hunyjanak a valóság előtt, de olyanok is akadtak, akik felderült arccal kitekintettek az ablakon, hogy szétnézzenek, mintha egy különösen drága vendég érkezését várnák.

A kietlen, hólepte tájon alig-alig mozdult valami. A szél sem járt. Mesébe illő, havas reggelnek néztek elébe a lakók. Valahol a távolban egy kósza madár elveszett csivitelését lehetett hallani, ám mikor már hosszú idő után senki sem felelt neki, szárnyra kelt a messzi „Dél” felé. Ám aprócska végtagjai nem bírták a hideget, s néhány perc repülés után jégcsapként dermedtek a kismadár csöppnyi testéhez. Hiába erőltette a csapkodást, azok már képtelenek voltak mozdulni. Testét a szélre bízva ereszkedett egyre a föld felé, s várta a puha hóba való becsapódást.

Mikor a nap fénye már beragyogott a szobák ablakán, s a templomi harang is jelezte a hét órát, a városban megindult az élet. Mindenfelé emberek léptek ki az utcára, s a mag után kutakodó madárkáknak menekülniük kellett, mielőtt a munkába igyekező embersereg össze nem tiporta parányi testüket.

Amint a kora reggeli káoszból újra megnyugvás töltötte el a várost, a hó már korántsem volt olyan szép, mint hajnalhasadtakor. Ugyan a látási viszonyok még mindig gyengék voltak a felhő lepte égbolt következtében, ám az iskolába induló gyerekeknek bőven elég volt. Néhány perc leforgása alatt ugyanis oktatásra igyekvő, vagy épp vánszorgó diákok nyüzsögtek mindenhol. A levegőben már repültek a kisebb-nagyobb hógolyók, amelyek elől többen menekültek. Néhányan a csuklyájuk alá bújva szaporázták meg lépteiket, hogy elkerüljék a kitörőben lévő hó-háborút.

Egy kilencéves lány is ekképp cselekedett. Ám ahogy haladt, maga előtt meglátott egy fekete valamit aláhullani az égből. Szemével végigkísérte a szabadesést, s mikor már egyre közelebb ért, láthatóvá vált számára egy kismadár alakja. Már hallotta kétségbeesett csipogását. Ahogy a tehetetlen jószág a földre érkezett, szárnya elkeserítő állapotban hajlott vissza, s végtelenül fájdalmas csipogás tört ki apró hangszálain.

A kislány gyorsan odaszaladt, s a hólepte madárkát a puha, kesztyűvel borított kezébe vette, mire a kisveréb hálás csiripeléssel gömbölyödött össze. A lány levette a nyakát borító sálat, s védelmező ujjakkal a kismadár köré tekerte. A parányi testet átjárta a meleg, s fagyott szárnyairól leolvadtak a jégcsapok. Szegény állatka már beletörődött, hogy reménytelen helyzetbe került, s ez a jószívű idegen ápolásba vette.

Mikor a leány beért a terembe, a kismadarat a padjára tette, s táskáját a földre hajítva a tanári asztalhoz lépdelt. Osztályfőnökének elmesélte, mi történt vele, míg az iskolába igyekezett, aki egyből a madárkára nézett. Lassan felkelt bélelt székéből, s a kopott iskolapadhoz lépdelt. Lebontotta a kisverébről a sálat, s óvatosan ujjai közé vette a törött szárnyat. Ekkorra már a legtöbb nebuló körbevette az asztalt. Mindenkit érdekelt, mi olyan érdekes, hogy a tanító néni óra előtt odamenjen a lány padjához.

A kismadár ijedten nézett körbe a tágas osztályteremben. Simogató meleg volt, de mindenki őt nézte. S valakinek az érdes ujjai a világ legnagyobb fájdalmát okozták repülőszervében. Még a meleg nyári napok egyikén a levágott búzában tipegett, s a tarló szúrta apró talpát, de az a fájdalom közel sem ért fel ezzel. Azt most már csak csiklandozásnak mondaná.

Néhány percnyi vizsgálat után megszólalt az óra kezdetét jelző hang. Mivel az első tantárgy természetismeret volt, a tanító néni nem parancsolta helyükre a gyermekeket, hanem a segítségükkel bekötözte a törött szárnyacskát. Közben az állat anatómiáját magyarázta a nebulóknak, amit azok áhítattal hallgattak. Harminc diákból ketten nem értették, mi ez a nagy hűhó egy aprócska állat körül, hisz naponta ezrei halnak meg szerte a világon, mégse törődik velük senki. Erre a kijelentésükre néhányan felháborodtak, mire egy értelmes és tudálékos kislány elmagyarázta nekik, hogy a madarak szeretete és védelme igenis nagyon fontos, hiszen mennyi mindent köszönhetünk nekik. Éppen ezért minden alkalmat meg kell ragadni, hogy a bajbajutottakon segítsenek.

Miután megetették s megitatták a kismadarat, néhány felesleges papírból, műanyagpohár-darabból, s egyéb hasznosítható hulladékból készítettek egy fészket a madárkának, aki boldogan fogadta újdonsült helyét, ahol békében és gondoskodásban átvészelheti a telet, s ahol a diákok meggyógyítják. S mire tavasszal az első rügy kifakad, ő már boldogan repülhet majd a felhőtlen, végtelen égbolton családjával s barátaival.

 

---

 

Németh Boglárka: Téli szünet az Északi-sarkon

Bemondta a rádió, hogy hajnali négy órakor nagy szélvihar kíséretében megjött az első hó. A város alvói között bizonyára voltak olyanok, akik dühösen magukra húzták a takarót, hogy néhány órára még szemet hunyjanak a valóság előtt, de olyanok is akadtak, akik felderült arccal kitekintettek az ablakon, hogy szétnézzenek, mintha egy különösen drága vendég érkezését várnák.

Léptek koppantak egy kertvárosi ház lépcsőjén. Kovácsné közeledett: fel akarta ébreszteni gyermekeit, Tamást és Tamarát. Félálomban feküdtek egy ideje, s most, hogy édesanyjuk szabályosan felkeltette őket, már ugrottak is ki az ágyból és futottak az ablakhoz, s gyönyörű látvány tárult a szemük elé. Az utca könnyű, fehér takarót kapott, melyet a bolondos szél úrfiak itt-ott összetéptek. Néhány perc múlva már felöltözve futottak is le a lépcsőn konyhába, ahol már várta őket a reggeli. Két tál forró tea gőzölgött a piros-fehér kockás abrosszal leterített asztalon, a serpenyőben pedig szalonnaszeletek sisteregtek.

-Mit akartok ma csinálni?- kérdezte Kovácsné a gyermekeitől.

-Hóembert építünk, aztán szánkózunk.

-Meg még egymillió dolgot szeretnénk csinálni-tette hozzá Tamara.

No, hát akkor jó lesz sietni az evéssel, hogy ebédre végezzetek azzal a sok mindennel.

Reggeli után kabátba bújtak s szaladtak ki a hóborította parkba. A bejárattól keskeny gyalogösvény vezetett a tó partjára, ahol már várták őket a barátaik: Peti, Robi, Eszti és Andi.

-Sziasztok! Mit csináltok?-kérdezték.

-Azt tervezzük, hogy amint át lehet kelni a jégen, elmegyünk az Északi-sarkra. Remek Északi-sarkunk van - és Robi a tó közepén fekvő szigetre mutatott.

- Csak az az utálatos Sarki-tenger nem akar befagyni és a szünetnek pillanatokon belül vége- mondta Eszti.

-Van még egy hetünk - bizakodott Andi.

Abban már alig reménykedhettek, hogy a nagy tó befagy és az „Északi-sarkig” az egész utat jégen tehessék meg, de még havazhatott.

-Az áldóját, de fázom-mondta Eszti.

-Most jut eszembe, nem kellene hazaindulnunk, Tomi?

-Igaz, negyed egy lesz. Induljunk!

-Nem akartok velünk tartani?-kérdezte Andi.

-Dehogynem.

-Akkor legjobb lesz, ha megmondjátok,hogy el akartok jönni. De nem laktok messze, elmegyünk veletek valamennyien.

-M-m-menjünk! A sarkköri expedíció f-f- felkeresi a b-b-barátságos eszkimókat-vacogott Eszti.

Tamás és Tamara szülei egyáltalán nem lepődtek meg, amikor gyermekeik, holott ketten indultak el, negyedmagukkal tértek vissza.

-Nem lenne baj,ha délután elmennénk a barátainkkal játszani?-kérdezte Tomi.

-Dehogy, menjetek csak!

Innentől kezdve minden délután találkoztak a tóparton és tervezték az expedíciót, míg végül eljött a nagy nap.

-Tomi! Elindultak!Ma van a napja!- kiáltott fel Tamara

-Micsoda?

-Elindultak az Északi-sarkra! Gyerünk! Eszti óriási lobogót vont fel a fára. Ő mondta, hogy ez lesz a jel.

Gyorsan felöltöztek és rohantak a parkba. Rövid idő alatt elhagyták az öböl északi végét és nem láthattak a házat, mely a tóparton áll. Így aztán azt sem láthatták, hogy hatalmas füstfelleg bodorodik a kéményből, amikor Peti megrakja a kályhát.

- Elmentek. Forduljunk vissza.

- Dehogy fordulunk. A többiek már biztosan ott vannak.

Tovább mentek, míg észrevettek egy zászlórúdon egy fehér papírt, melyen a következő felirat állt:

ÜDVÖZÖLJÜK AZ ÉSZAKI-SARKON!

-Itt vagyunk. Ez itt az Északi-sark.

-De hát hova lettek a többiek?

-Biztosan lehagytuk őket útközbe. Várjuk meg őket.

Ekkor azonban elkezdett szállingózni a hó. Nagy pelyhei tanácstalanul tántorogtak, mint ősszel a falevél. Ekkor feltámadt a szél a havat vadsuhogással ráborította a világra.

- Nézd! Ott van a régi csónakház, oda bemenetünk.

- Figyeljetek! Tomi és Tamara elindult az „Északi-sarkra”. Utánunk kellene mennünk .- mondta Peti.

- Igen, induljunk!

Már hosszú ideje mentek, amikor Robi megállt.

-Itt voltak!

Ott volt előttük az üzenetük a „ legészakibb ” pontról,és alatta halványabb felirat ceruzával: Útban észak felé elhaladtunk itt december 27-én: T.T.

-Tehát jártak itt. Gyerünk tovább!

Tomi és Tamara már csaknem elaludt a csónakházban, amikor harsány „Hurrá!” kiáltás hallatszott odakintről. A mentőcsapat tagjai megtalálták elveszett társaikat. A sarki vacsora víg hangulatban kezdődött, de el sem fogyasztották a finom falatokat, már le-lecsukódott a szemük,a mondatok befejezetlenül maradtak. A derék sarkkutatók sorra elbóbiskoltak a csónakházban. Ez a téli szünet örökre emlékezetes marad.

 

---

 

Kovács Adél: Egy új barát

Bemondta a rádió, hogy hajnali négy órakor nagy szélvihar kíséretében megjött az első hó.

A város alvói között bizonyára voltak olyanok, akik dühösen magukra húzták a takarót, hogy néhány órára még szemet hunyjanak a valóság előtt, de olyanok is akadtak, akik felderült arccal kitekintettek az ablakon, hogy szétnézzenek, mintha egy különösen drága vendég érkezését várnák. Peti és Dani a hajnali órákban tekintettek ki az ablakon. A házak tetejét vastagon fedte a hó, a fák is már elhagyták rügyeiket, leveleiket, eljött a tél! A gyerekek hamarabb elindultak az iskolába, hogy egy kicsit kiélvezzék az első hó örömeit. A már letaposott hó hangosan ropogott a lábuk alatt, miközben felváltva húzták egymást a szánkón. A tanórák lassan teltek, az összes gyerek szomorúan tekintett ki az ablakon, már a szabadba vágytak. Délben boldogan özönlöttek ki az apróságok az utcákra. Ekkor pár gyerek hógolyózni kezdett,amihez nagyszámú nebuló csatlakozott. Egy óra múlva Peti és Dani kipirulva, fázva indultak haza. Már egy ideje úton voltak, mikor macskanyávogásra lettek figyelmesek. A bokor alatt egy kölyökcicát találtak. A cica didergett, bundája vizesen tapadt rá. A gyerekek megsajnálták és hazavitték. A kandúr boldog volt,mikor megérezte a ház melegét. Mikor új gazdái tejet öntöttek neki, dorombolással jutalmazta őket. A fiúkat jó érzéssel töltötte el, hogy egy állatot megmenekítettek a té1 viszontagságaitól. Az új háziállatot Cirminek nevezték el, és a család legújabb barátja lett.

Sok ember példát vehet a gyerekekről, hiszen sok kóbor jószág fázik kint a téli hidegben.

 

---

 

Horváth Dóra

Bemondta a rádió, hogy hajnali négy órakor nagy szélvihar kíséretében megjött az első hó. A város alvói között bizonyára voltak olyanok, akik dühösen maguk ra húzták a takarót, hogy néhány órára még szemet húnyjanak a valóság előtt, de olyanok is akadtak, akik felderült arccal kitekintettek az ablakon, hogy szétnézzenek, mintha egy különösen drága vendég érkezését várnák.De voltak olyanok is, akik ezzel nem foglalkoztak,csak egy dolgot szerettek volna: hazajutni és a családjukkal ünnepelni a karàcsonyt. Ilyen ember volt Anna is, nem akart mást, mint otthon ünnepelni szűk családi körben, és nem egy reptéren tölteni a Szentestét.

-  Hé, nővérkém mikor megyünk végre haza?- hangzott el a mai nap soràn sokadjára ugyanaz a kérdés Anna öccsétől, a 10 éves Árontól.

-  Nem tudom. Öcsi nem tudom.-sóhajtott egyet, majd az öccse fejét kezdte el simogatni a szőke hajú lány.

-  Unatkozom!-kezdett el hisztizni a szintén szőke hajú és kék szemű fiú.

-  Légy egy kicsit türelmesebb. Nem sok idő kell ahhoz, hogy elmúljon a vihar- próbálta nyugtatni izgága testvérét .

-  Hm. - a következő pillanatban felpattant a helyéről. – Ki kell mennem mindjárt, jövök!

-  Rendben. – mondta, miközben a telefonjával kezdett babrálni, de miután testvére 15 perc után sem tért vissza, komolyan aggódni kezdett érte, és a keresésére indult. Azonban akármennyire is kereste, nem találta. Már vagy negyed órája kereste, mire meghallotta a nevetését az egyik folyosóról. Magában elmormolt egy „hál istent „és feltett szándéka volt megölni a fiút az eltűnéséért, és hogy majdnem a szívbajt hozta rá. Pontosan tudta milyen szavakat fog a szőkeség fejéhez vágni.

-  Áron!-lépett a folyosóra azonban mielőtt elkezdhette volna a beszédét, a fiú közbe- vàgott.

-  Nézd mit találtam!- rohant a nővéréhez, majd a nagy németjuhász felé kezdte húzni. A szőke hajú lánynak csak ekkor tűnt fel, hogy nincsenek egyedül. Ugyanis még a kutyuson kívül annak unszimpatikusnak tűnő gazdája is a helyszínen tartózkodott. ----Ugye milyen aranyos, és még sálja is van!

-  Áron!- állította meg az izgága fiút.- Figyelj, tudom, hogy szereted a kutyákat, de nem támadhatod le csak úgy az embereket! Ráadásul bánthatott volna!

-  Nem, az nem történt volna meg, Tappancs okos kutya, nem bánt senkit-szólt bele a beszélgetésbe a kutya gazdája is.

-  Na, jó!- állt fel testvére mellől a lány- Nem ismerlek, a kutyádat sem, szóval örülnék, ha nem kötnél belém. Két perce se ismerjük egymást, nem tudok rólad semmit, akár egy őrült gyilkos is lehetsz. Szóval szerintem nagyon is jogos, amit a kutyádról feltételezek.

-  Gratulálok, hogy ezt egy szuszra sikerült végig mondani, de ha kinyitnád a szemed észrevehetnéd, hogy Tappancs egy jól nevelt mentőkutya - magyarázta a lehető leggúnyosabb hangnemben – Elég csak ránézni a nyakörvére, és láthatnád.

-  Én csak egy lehetőséget vázoltam fel!- próbált visszavágni, – Ettől függetlenül te lehetsz egy gyilkos vagy rosszabb is.

-  Mondták már neked hogy idegesítő vagy?- tette fel a számára legértelmesebbnek tűnő kérdést a fekete hajú férfi, ezzel viszont sikeresen feldühítette Annát.

-  Ha zavar, hogy ismerem az embereket, akkor igen idegesítő vagyok. Elég csak rád néznem, hogy tudjam, nem vagy más, mint egy bunkó, aki azt gondolja, hogy egy cuki kutyával bármit elérhet!

-  Na, jó! Azt még elnéztem, hogy engem sértegetsz, d, hogy a kutyám, azt már nem, és mi lenne, ha nem feltételeznéd másokról rögtön a legrosszabbat!- pattantak el a férfi idegei is. Nagyon nem tetszett neki a szőke stílusa.

-  Realista vagyok. Továbbá az nem igaz, hogy a legrosszabbat feltételezném rólad, mert nem vagy más, mint egy nagyképű, egoista tuskó, aki arra a legbüszkébb, hogy ki merte lövetni a fülét!- nem kiabált, hisz tapasztalatból tudta, azzal nem ér el semmit. Egy halk, vészjósló hangnemet választott azt remélvén, hogy ezzel több sikert ér el- És mindez, ha nem lenne elég...- itt visszont a hegyi beszéd félbeszakadt.

-  Tájékoztatjuk kedves utasainkat, hogy az Lufthansa 812-es járata 15 percen belül indul, megkérjük kedves utasainkat, kezdjék meg a beszálást a 3 kapunál. Ismétlem...-kezdte ismét a női hang a már jól begyakorolt szöveget.

-  Hát elnézést, de megy a gépem. A soha visszont nem látástra!- a lehető leggúnyosabban , majd az öccséhez fordult -  Na jó, ideje indulni!

Áron tudta, hogy a nővérével ilyenkor nem lehet szórakozni. Bár a hangja már nyugodt volt, de a szemei még villámokat szórtak. Általában kedves volt mindenkivel, de 2 nap reptéren való tartózkodás az ő idegrendszerét is megviselte.Már meg akart szólalni,de a lány megelőzte:

-Figyelj, tudom, hogy szeretsz emberekkel megismerkedni, de most nem a kórházban vagyunk. A betegeinket ismerem, ők kedves és megbízható emberek nagyrészt, viszont róla nem tudok semmit, és ha jobban meg nézed egyáltalán nem szimpatikus alkat.

- De nem tudod milyen ember.

-  Pont ez a baj. Továbbá a témát lezártnak tekintem. – majd a jegyellenőr kezébe nyomta a jegyeiket. A beszállás mint mindig, most is csak nehezen sikerült a két szőke számára , csak a helyük megtalálása került 10 percbe.

- Innentől kezdve nyugis utunk lesz .- nyújtózkodott egyet az ülésen. – Tudod öccsi azt mondtam lezártam az ügyet , de lehet, ismétlem, lehet, hogy tényleg eltúloztam egy kicsit.

- Ezek szerint már nem vagy ideges -  nézett egy mindent tudó arckifejezéssel egy szem nővérére – De olyan aranyos volt a kutyuli, nem, de ettől függetlenül mond ki ,hogy eltúloztad.

- Rendben. Eltúloztam. Elégedett vagy?- borzolta össze a lurkó szőke haját.

- Nagyon is!- jött a válasz

- Ezt nem hiszem el!- döntötte a fejét a támlának, és legszívesebben elásta volna magát a föld alá, és soha többet nem jött volna felszínre.

- Szevasz, öcsi. - borzolta ő is a kölyök haját.

- Nem tudtam, hogy te is ezzel a járattal jössz! Tappancsot hol hagytad? – váltott hiper sebességgel témát.

- Kutyákat nem lehet felhózni a fedélzetre. – jött a válasz Annától.

- Nahát! A vénség ismeri a repülési rendet!- a lehető legművibb meglepetést színlelve

- Vénség?!  24 vagyok. – Háborodott fel.

- Tényleg, úgy nézel ki,mint egy 34 éves ebben a szerelésben .- húzta szándékosan tovább az agyát. – Ha legalább valamit kezdenél a hajaddal, akkor esetleg…- próbált egy viszonylag normális arcot vágni,de a nevetést csak nagy nehézségek árán tudta visszatartani, hisz Anna vörös feje megfizethetetlen volt. Áron már szó szerint sírt a nevetéstől.

- Egyáltalán nem vicces!- sziszegte vészjósló hangon. Legszívesebben letépte volna mindkét srác fejét.

- …nem, az sem segítene .- Ez volt az a pillanat, amikor a szőke lány idegrendszere fel- mondta a szolgálatot. Mielőtt viszont a tettek mezéjére léphetett volna a kapitány köszöntése félbe szakította.

- Köszöntöm a Lufthansa 812es járatának utazóit. Ez úton is szeretnék elnézést kérni minden kedves utasunktól,amiért nem tudtunk korában indulni,de sajnos az időjárás nem állt az oldalunkon. Továbbá ha felszálláskor kinéznek az ablakokon láthatják a karácsonyi város fényeit .A felszállástól számított 4 óra múlva érjük el célunkat legkorábban. Addig is minden kedves utasunknak: kellemes utazást és  boldog ünnepeket!

- Ezt még megbánod! – ült vissza a helyére, és elkezdte tervezni a bosszúját.

- Hát persze vénség!- kötötte be az övét . Az idegein nehéz táncolni,  valószínűleg neki sem fog sikerülni .

- Én a helyedben nem lennék ennyire magabiztos. Nem ismered a nővérkém,még a kórház pszichológusát is fél perc alatt feldühítette - próbálta komoly hangon elmondani, de a nevetést így sem tudta visszafolytatni.

- Ne becsülj le! – kezdte magabiztosan – Kevés dolog van a világon, ami képes arra,hogy felhúzzon vagy bármiféle érzelmet előcsalni. Ez alól csak a kutyám sértegetése és…- de a mondatott már nem fejezte be,mert meglátta a másik okot- … és az az őrült nő.

-A stewardess néni?- nézett a fekete hajú egy kérdő tekintettel - Kedvesnek tűnik.

- Nem az. Amióta repülővel utazom ,mindig megtalál és megpróbál felszedni, ő az oka annak, hogy nem szeretek repülni. – húzta annyira össze magát, amennyire csak lehetett de sikertelenül, hisz észrevették.

- Kristóf!- szólalt meg a világ valószínű legvékonyabb hangján a vörös hajú nő.

- Alexa ! Rég láttalak! – próbált erőt venni magán, nem túl sok sikerrel.

-  JAj! Nem volt az olyan rég! –tette a kezét a vállára.

- Valóban? Nem volt túl rég. – magában hozzá tette,hogy „Ahhoz ,hogy ne emlékezz rám”.

- Hazafelé tartasz ,he szeretnéd …- de nem tudta befejezni a mondatott ,mert Kristóf közbe- vágott.

-NEM!- csúszott ki a száján, bármiféle gondolkodás nélkül - … tudod… meglátogatom a… a barátnőm szüleit.

- A mid szüleid?- a hangjából kihallatszott a meglepődés.

- Igen . Szeretném bemutatni a barátnőmet és az öccsét - mutatott Annára és Áronra.

- Mi? – szólalt meg a kelleténél hangosabban a lány.

- Igen ő Áron és… és…-  és ebben a pillanatban jött rá,hogy még a lány nevét sem tudta.

- Anna .- nyújtotta a kezét.

- Örvendek . Sajnos nekem mennem kell!- ráztak kezet ,majd olyan gyorsan el is tűnt ,mint ahogy jött .

- Köszönöm!- hálálkodott.

- DE cserébe te és Tappancs eljöttök hozzánk karácsonyozni. Ne aggódj, Apa nem fog téged bántani , hacsak nem kritizálod a fegyvergyűjteményét! -  pattant fel .

- Nem!- vágta rá rögtön az orvos.

- Apukádnak fegyvergyűjteménye van? –kérdezte enyhe félelmemmel a hangjában.

- Aha. Van kedvence is: egy régi orosz pisztoly még anno az egyik bevetésén találta- mesélte mosolyogva a szőke.

- Apukátok katona volt?- csuklott el a hangja.

- Igen, a speciális erőknél volt az egyik parancsnok! – bólintott.

- Tudod most ,hogy belegondolok, mégis csak jó ötlet. Tudod apa nem szereti azokat, akik megbántanak  – a világ leggonoszabb mosolyát varázsolta az arcára

- Jézusom! -  dőlt hátra a széken, és legszívesebben megölte volna magát.Lélekben már felkészült a rá váró szenvedésre.Azonban arról fogalma sem volt ,hogy „barátnője” mit is tervez ellene,de ami a legfontosabb volt, Áron végre várta ,hogy hazaérjen és karácsonyozzon.

 

---

 

Végh Martin volt diáktársatok emlékére novella- és meseíró, valamint meseillusztráló versenyt hirdetünk.

A mese- vagy novellaírás témakörei

1. Írd meg a történet folytatását!
(A történetnek ezzel az idézettel kell kezdődnie változtatás nélkül.)

Bemondta a rádió, hogy hajnali négy órakor nagy szélvihar kíséretében megjött az első hó. A város alvói között bizonyára voltak olyanok, akik dühösen magukrahúzták a takarót, hogy néhány órára még szemet húnyjanak a valóság előtt, de olyanok is akadtak, akik felderült arccal kitekintettek az ablakon, hogy szétnézzenek, mintha egy különösen drága vendég érkezését várnák.

2. Írj történetet, melynek szituációja a következő:

Egy strandon vagy fürdőben a hangosbemondóban közlik, hogy találtak egy kisgyereket, várják a hozzátartozóit.

A mese vagy novella maximum két gépelt oldal lehet 12-es betűmérettel, 1,5-es sortávolsággal.

Egy pályázó egy történetet adhat be. A pályázat jeligés.

Meseillusztráció

Készítsd el az itt olvasható Varázslatos esernyő című mese illusztrációját!

A hagyományos technikai eljárásokkal (ceruzarajz, vízfestmény, tusrajz, stb.) készült pályaműveket A4-es méretben várjuk. A pályázó egy képet vagy képsorozatot is készíthet. A pályázat jeligés.

 

Beadási határidő: 2014. december 15.

A pályaművek Pernecker Csilla és Grodvaltné Martos Veronika szaktanároknál adhatók le.