« 2018. december »
H K Sz Cs P Sz V
          1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31
A+ A-
Szubjektív élménybeszámoló
Anglia, Skócia, Észak-Írország, Hollandia

Négy év szünet után tavaly ősszel a sárvári Tinódi Gimnázium két angoltanára – akikhez később csatlakozott egy harmadik is – úgy döntött, hogy megpróbálkozik egy angliai kirándulás szervezésével. Kiválasztottuk a ’Brit korona gyémántjai’ elnevezésű utat a Student Lines budapesti utazási iroda szervezésében. (Velük már korábban többször is utaztak tinódisok.) Ezt követően elkezdődött a diákok között a program ismertetése és a jelentkezések fogadása. Egy éven keresztül, havi részletekben fizették be a tanulók a nem kevés részvételi díjat, mely így talán kisebb terhet jelentett a szülőknek.

Fényképek

2018 szeptemberének harmadik szombatján a bepakolás és a személyi igazolványok dupla ellenőrzése után 6.00 órakor indult a Várparkolóból az egyébként Pestről érkező buszunk két sofőrrel (apa és fia) és egy idegenvezetővel.

Liege-ben, a német-belga határon volt az első tranzitszállásunk. A szobák nagyon kicsik voltak, szűkös volt a férőhely, de a célnak megfelelt. Reggel 8-kor indultunk tovább. A második napunkon a Csalagúton való átkelés jelentette sokaknak a legnagyobb élményt, ill. London fontosabb nevezetességeinek a megtekintése. Dél-Londonon áthaladva láthattuk a tipikus angol családi házakat, ill. Greenwich parkjait. Majd a Temze partjához érve, a Westminster hídon áthajtva a buszból megtekinthettük a Parlament épületét és híres óratornyát, a Clock Tower-t, mely azonban a felújítás miatt állványok mögé bújt. Elhajtottunk Churchill szobra és a hírességek sírhelyeinek is otthont adó Westminster Abbey mellett.

Mivel a szervezők és a diákok egy része is járt már Londonban, most inkább egy olyan utat választottunk, melynek fő célállomása Skócia volt. Emellett vonzó volt az is, hogy egy napot Észak-Írországban, ill. egy fél napot Amszterdamban tölthettünk. Így Londonra csak egy fél délután jutott. Ezen idő alatt gyalogosan megnéztük a Buckingham Palace-t, sétáltunk a St. James parkban, a kellemes, nyárias napsütésben belekóstoltunk a Piccadilly Circus, a Leicester tér és a Trafalgar tér nyüzsgő, multikulturális forgatagába. A szabadidő alatt lehetőség volt barangolni a Soho és a Chinatown utcáin is. Rengeteg fénykép készült a National Gallery előtt magasodó Nelson admirális szobráról, a körülötte lévő szökőkutakról, oroszlánokról. A busz a London Eye hatalmas kereke mellett várt ránk. Besötétedett, mire megérkeztünk a Heathrow-i reptér mellett található következő szállásunkra, mely egy 3 csillagos szállodával is felért. Különös élmény volt, hogy a leszállni készülő repülők hasa szinte érintette a szállónk melletti 4 emeletes ház tetejét. Szerencsére a szobák jól szigeteltek voltak, tehát a szinte percenként érkező vagy távozó repülők zaja nem zavarta pihenésünket.

Másnap reggel 7 órakor indultunk, hogy este már elfoglalhassuk mobile home-jainkat a nyugat-skóciai Ayr kisvárosban található Craig Tara Holiday Parkban. Ezen a napon két program szakította meg a mintegy 14-15 órányi utazást. Az angol Tóvidék (Lake District) legnagyobb természetes tava, a Windermere tó mellett töltöttünk kb. másfél órát kora délután. Lehetett kicsit barangolni a tó partján elhelyezkedő hangulatos kisváros (vagy inkábba falu), Bowness ódon utcáin, vásárolgatni a souvenir shop-okban. Voltak, akik arra használták az időt, hogy beüljenek egy kávézóba, hogy kipróbálják az angolok nemzeti italát, a teát és megkóstolják a sokféle (hússal is töltött pite) pie valamelyikét. Szerencsénkre az eső csak az után kezdett esni, hogy visszaszálltunk a buszba.

Érdekes volt a következő állomásunkig vezető út a hegyek közötti völgyben kanyargó szűk vidéki utakon. Ízelítőt kaptunk abból, hogy miért is nevezik Angliát ködös Albionnak. Néhol a zuhogó eső miatt leszálló ködben alig lehetett látni valamit. A busznak sokszor meg kellett állni a szűk úton, mert a szembejövő autók miatt csak araszolva fért el. A hegyek oldalán és a lankásabb réteken lakóházakat nem nagyon láttunk, de juhok mindenfelé tömegesen legelésztek. Kb. egy óra múlva érkeztünk meg az Ullswater melletti Aira Force vízeséshez. Mintegy 10 percnyi séta után láthattuk meg a dupla vízesést, ahol sok fénykép, selfie készült a kicsit barátságtalanabbá váló, erősen szemetelő esőben.

Kora este, mielőtt elfoglaltuk a szállást, megálltunk Ayr városka (Nyugat-Skócia) Tesco áruházában, hogy mindenki megvegye a vacsorának, reggelinek valót, ill. néhány olyan praktikus dolgot, amire szüksége lesz a mobile home-ban. Kellemes meglepetés volt, hogy a választék hatalmas volt, pl. készételekből is, melyeket csak a mikróban kellett melegíteni, valamint az árak is teljesen elfogadhatók voltak, nagyon sok terméket olcsóbban lehetett megvenni, mint itthon.

Teljesen besötétedett, mire megérkeztünk a Holiday Parkba. A recepción megkaptuk a mobile home-okhoz (az átlagosnál nagyobb és jobban felszerelt lakókocsik) a kulcsokat egy térképpel, és ekkor következett a fárasztó nap negatív csúcspontja: a kb. 15-18 kg-os bőröndökkel, utazótáskákkal, egyéb apróbb táskákkal megtalálni a park legtávolabbi csücskében elhelyezett házainkat. Természetesen (kinek előbb, kinek utóbb) mindenkinek sikerült elfoglalni szálláshelyét. A rengeteg hasonlóan kinéző lakókocsi, a kevés útjelző miatt egy kicsit olyan érzés volt a parkban közlekedni, mintha labirintusban lennél. Főleg, ha a megszokott utat elhagytad, hogy rövidítsél a majdnem 1 km-nyi távolságon, garantált volt, hogy eltéveszted az utat és aztán keresheted a visszavezető jeleket.

A mobile home-ok fűtéssel felszerelt lakókocsik voltak, amire szükség is volt, ugyanis kb. 20-25 méterre voltunk a tengerparttól. A szél mindig fújt és a levegő is érezhetően hűvösebb volt már ezen a vidéken. Különösen szerdán, amikor a Helene hurrikán elkapta a Brit szigetek nyugati sávját. De ne szaladjunk ennyire előre! Mivel 3 db kétágyas apró szoba volt a házakban, ott, ahol 7 fő lakott együtt, a 7. ember a nappaliban aludt. Aztán persze azok is végül a nappaliban kötöttek ki éjszakára, akik vacogtak a szobájukban. A park központjában volt kávézó, gyorsétterem, játékterem, szuvenírbolt, melyet igazából egyetlen alkalommal (szerda délután) tudtak felkeresni azok, akik erre vágytak. Egyébként minden este elég későn értünk haza a programokról és reggel korán indultunk útra.

Kedden a program Edinburgh meglátogatásával folytatódott. Az út során hallhattunk a skótok történelméről, melyhez jó háttér volt a korábban megnézett ’Rettenthetetlen’ c. film. Sajnos, megint nem úsztuk meg dugó nélkül az autópályán, ezért elég sokára érkeztünk a fővárosba.

A Forth folyó deltatorkolatának déli részén elterülő város a történelem során számos esetben volt csaták színtere; kifosztották, egy része tűzvészben megsemmisült, de 1995-ben az Óvárost és az Újvárost az UNESCO a Világörökség részévé választotta.

A vár megtekintése után a várat és a királyi palotát összekötő Royal Mile-n (Királyi mérföld) sétáltunk. A mérföldhosszú utcát piacterek és olyan történelmi épületek díszítik, mint pl. a Szent Egyed-katedrális. A gótikus stílusú templom, melyet 1120-tól egy 854-ben épült katolikus templom helyén kezdtek építeni, valójában csak a 17. században, egy rövid ideig volt székesegyház. Legöregebb része egy 1495-ből fennmaradt torony. A benne található Bogáncs-kápolna (Thistle Chapel) 1911-ben épült, és egyike a legszebb kápolnáknak Skóciában, melynek falait a Bogáncs-rendi lovagok címereit ábrázoló zászlók borítják.

Az Óváros egyre fokozódó zsúfoltsága a 18. században egy új városrész kiépítését tette szükségessé, de a bővüléssel a város szerkezete továbbra is szorosan a Royal Mile vonalához igazodott. A Princes Street vált a városrész fő sétálóutcájává, amelynek csak az egyik oldalán találhatók épületek, a másik oldala a Várhegy és az alatta elterülő parkos rész, amely már az Óvároshoz tartozik. (Itt sokan felkeresték a Primark áruházat, ahol a gazdag (és olcsó, de jó minőségű) kínálatból néhányan frissíthették őszi ruhatárjukat 1-1 darabbal.

A fővárosban töltött napunk utolsó állomása és a találkozó hely a Scott-emlékmű volt. Walter Scott skót költő, regényíró, az angol nyelvű romantika kimagasló alakja. Leghíresebb művei: Ivanhoe, A kolostor, A tó hölgye, Waverley, Rob Roy. Az emlékére emelt neogótikus stílusú építmény 60 méter magas templomtornyot formáz, melynek ívei alatt több szobor is található az íróról és műveinek alakjairól.

Ezen a napon a borongós, felhős időtől kezdve a napsütéses időszakokokon keresztül egy pár percig tartó zivatar erejéig újra kostolót kaphattunk a szeszélyes brit időjárásból.

Este ismét vásárlással zárult a nap, mivel másnap készültünk Észak-Írországba. Azonban reggel 8-kor kiderült, hogy a szigetország nyugati partvidékén tomboló hurrikán miatt törölték a kompokat, tehát idegenvezetőnknek pánikszerűen új programot kellett kitalálnia, ill. elintézni, hogy másnapra áttegyék a kompfoglalásunkat. Mivel a csütörtöki kastélylátogatást nem lehetett szerdára áthelyezni, maradt délelőtti programnak Skócia legnagyobb (ipar)városának, Glasgownak a meglátogatása, mely valójában híres nevezeteségekkel nem büszkélkedhet, de fő utcáján hemzsegnek a világmárkákat árusító üzletek, ahol diákjaink kiélhették shoppingolás iránti szenvedélyüket.

Délután viszont ellátogattunk Allowaybe, ahol Robert Burns, Skócia nemzeti költője (a skótok Petőfije) született. Ő a scots nyelven alkotott költők közül a legismertebb, habár sok munkája angolul is megjelent. Skót kulturális ikonként ünnepelték a 19. és a 20. század folyamán Skóciában és a világon szétszóródott skót közösségekben egyaránt. A romantika korszakának egyik legjelentősebb képviselője. Megtudtuk, hogy halála után barátai egy hagyományt indítottak el. A születése napján megtartott Burns-vacsorákon (Burns Supper) hagyományosan csak haggis-t esznek. A ceremónián Skócia-szerte a hagymával, zabliszttel, árpával és faggyúval elkevert, finomra vagdalt birkaszívvel, -tüdővel és -májjal töltött főtt birkabendőt tálalnak fel. A költő ódát írt a haggis-nak nevezett népi ételhez. Akik kipróbálták a haggis-t a diákok közül, azt mondták, finom volt. A hangulatos kisvárosban megnéztük azt a romos templomot, mely egyik leghíresebb versének színhelye, ill. sok-sok kép készült a versben szereplő hídról, valamint a körülötte lévő, tipikus vidéki tájról is.

Az orkánerejű szél és az eső miatt ennek a napnak a programja kicsit rövidebbre sikerült, így a délután második felét mindenki pihenéssel, főzőcskézéssel, a park szórakoztató egységeinek, na és persze egymás házainak felkeresésével töltötték. Aki nem akart másnap elaludni, az igyekezett korán lefeküdni, ugyanis reggel 5-kor volt az indulás, hogy a kb. másfél órára található Cairnryan-be érjünk.

A komp indulása előtt 1 órával a kikötőben kellett lenni a check-in és a vámvizsgálat miatt. A kompon kényelmes fotelek és kanapék várták a társaságot reggelizőhellyel és bárral. Ki lehetett használni az időt arra, hogy ellensúlyozzuk a korai kelést egy kis szundikálással, plusz haszon volt, hogy a tengeri rosszullétet is így el lehetett kerülni. Persze, ez azért nem mindenkinek sikerült, néhányan elég rosszul élték meg az Északi-tengeren a másfél-két órányi átkelést. Visszafelé este már jobb volt a helyzet, úgy látszik, addigra mindenki szervezete hozzászokott a hajó imbolygásához.

A gyönyörű ír táj a maga vadságával, a tengerparti panoráma út, majd a két fő nevezetesség megtekintése minden bizonnyal feledtette az átéltélt kellemetlenségeket. Szerintem többünknek is a Dunluce kastély és az Óriások útjának (Giant’s Causeway) meglátogatása jelentette a 9 nap során az egyik legnagyobb élményt. Az út során hallhattunk Észak-Írország jelenlegi gazdasági, társadalmi helyzetéről, s talán a diákok is érdeklődve hallgatták a napi politikára is kitérő történelmi visszatekintést.

Első rövid megállónk a Carrick-a-Rede kötélhídnál volt ("carrick" az ír nyelvben sziklát jelent), melyet a szikla tetejéről fényképezhettünk le. A híd 20 méter hosszú és 30 méteres magasságban himbálódzik a vadregényes, sziklákkal tagolt észak-antrimi part felett. Ezen a helyen már 350 éve folyamatosan van valamiféle "hídféle összeköttetés" (mert egy duplán kifeszített kötélrendszert még nem igazán nevezhetünk feltétlenül hídnak), amit eredetileg a halászok alakítottak ki és tartottak fent maguknak.

A 70-es években még csak egy oldali fogódzó mentén lehetett átkelni egymástól nagyobb távolságra odabiggyesztett deszkaféléken. A legújabb drótkötélhíd 2008-ban épült meg, és persze már sokkal "turistabarátibb", de ha tériszonyos valaki vagy retteg a folyamatosan imbolygó, bizonytalan mozgásoktól, akkor előfordulhat, hogy csak teljes mentális és fizikai rákészülés után mer nekivágni élete legfélelmetesebb 20 méterének, és akadnak elvétve olyan látogatók, akik ha már egyszer kijutottak a szigetre, nem mernek visszaindulni, őket olyankor bizony hajóval kell "kimenteni" .

Kicsivel hosszabb időt tölthettünk Dunluce váránál, mely lélegzetelállító helyszínen fekszik, és annyira izgalmas a tengerpart fölé magasodó misztikus fekvésével, hogy nem lehet azonnal nem beleszeretni a látványba! A 17. században még Antrim grófjai székeltek Dunluce-ban és alapították meg a hasonló nevű kisvárost 1608-ban, amiről ma már inkább csak az archeologiai feltárások tanúskodhatnak. Napjainkban közkedvelt turistacélpont és forgatási helyszín (pl. Game Of Thrones).

A bejáratnál kapott térképen és a kastély épen maradt falain nagy táblákon minden helyiséget részletesen bemutatnak, leírják a történetét. Jó szórakozás volt kitalálni, hogy épp melyik helyiségben járhatunk. Padokat is felállítottak a kastély területén, így egy kicsit megpihenhettünk és élvezhettük a friss óceáni levegőt és a sziklához csapódó hullámok morajlását.

Következő állomásunk az Óriások útja nevű geológiai képződmény volt, mely vulkáni tevékenység eredményeként létrejött, körülbelül 40 000 bazaltoszlopból álló terület. 1986-ban az UNESCO a világörökség részének nyilvánította. Az egymáshoz szorosan illeszkedő oszlopok többsége hatszögletű, de vannak 4, 5, 7 és 8 szögűek is. A legmagasabbak kb. 12 méteresek, de a megszilárdult láva vastagsága helyenként a 28 métert is eléri.

A legenda szerint egykor az ír óriás, Finn MacCool utat épített magának tengerparti, antrimi otthonától az atlanti vizeken át esküdt ellensége, a skót Finn Gall Hebridákon fekvő erődjéig. Százával szedte össze a hosszú kőcölöpöket, sorjában leverte őket a tengerfenékbe, aztán hazatért, hogy kipihenje magát, mielőtt támadásra indul Finn Gall ellen. De a ravasz skót óriás megelőzte, maga ment át szigetéről, Staffáról Írországba. MacCool feleségének azonban sikerült elhitetnie vele, hogy az alvó óriás csak a kisfia. Finn Gall megrettent (mekkora lehet akkor az apa?), ezért aztán ijedtében elmenekült. Amikor kiért a tengerre, felszaggatta maga mögött az utat, hogy senki se járhasson többé rajta.

Habár az Óriások útja bazalt formái lenyűgözőek, mégsem egyedülállóak. A vulkáni láva megszilárdulása gyakran hoz létre hasonlót, ha nem is ennyire látványosat. Ilyen alakzatok találhatók Magyarországon is, többek között a Badacsonyi hegységben.

A bazaltorgonákon történő barangolásra, a hegyoldalba épített sétaösvény megmászására és a rengeteg fénykép elkészítésére bőven elegendő volt a kétórás szabadidő. Szerencsénk volt az időjárással, mivel a hátrahagyott Skóciában egész nap esett az eső, itt viszont délelőtt ragyogó napos időben (bár a meleg pulóver, őszi kabát nagyon is elkelt, néhányunknak a sapka, sál is jól jött) kirándulhattunk, de délután sem kellett aggódni, hogy a szabadtéri programunkat elrontja a rossz idő.

Este egy írországi bevásárlást követően kompra szálltunk, majd a buszutat jobbára végigaludva éjfél után értünk vissza szálláshelyünkre. Egy kései vacsorát követően a következő feladatok álltak előttünk: Mivel ez volt az utolsó éjszakánk a mobile home-ban, össze kellett pakolni úgy, hogy külön poggyászba tettünk egy váltás ruhát, piperecikkeket, amiket majd felviszünk a buszba, hogy azt használjuk következő éjszakai szállásunkon. Szendvicseket is gyártottunk, és igyekeztünk rendet is rakni, hogy reggel azzal már ne kelljen foglalkozni. Talán 2-3 órányi alvás után reggel elég tempósan kellett a házat visszaállítani eredeti állapotába és figyelni arra, hogy semmit ne felejtsünk ott. A most már ajándékokkal is nehezített bőröndök, utazó táskák hajnali visszacipelése a buszhoz, nem hiszem, hogy bárkinek is a legszebb emlékei közé tartozna. 7.30-kor már útban voltunk utolsó skót megállónk, Gretna Green felé.

E dél-skóciai kis település arról híres, hogy évente több mint 5000 esküvőt rendeznek itt. Népszerűsége a 18. század óta töretlen: ez volt az egyetlen hely a vidéken, ahol a lányok már 12 éves koruktól, akár szülői beleegyezés nélkül is házasodhattak. A házasságkötési szertartást általában egy kovács celebrálta. 1754-ben lépett életbe a Lord Hardwicke nevéhez kapcsolható angliai házasságtörvény, amelynek értelmében szüleik engedélyezése nélkül a 21 év alattiak nem köthettek házasságot. A szabály azonban akkortájt nem vonatkozott Skóciára. Ha a házasságot kötni szándékozó lány már elmúlt 12, a fiú 14 éves, akkor egy nyilatkozat aláírásával meg is tarthatták az esküvőt Gretna Greenben, ha áment mondott rá a család, ha nem. A jogrendszer szigorúsága elől egyre többen menekültek a skót határ mellé, hogy kimondják a boldogító igent. Nem papok, hanem kovácsok (a vidék legmagasabb rangú és leginkább elismertebb mesterei) eskették a fiatalokat. Az 1712-ben épült régi kovácsműhely kitűnő helyszínt biztosított a ceremóniának, ahol vállalkozó kedvű kovácsok vállalták az „üllő pap" szerepét, és néhány guinea-ért vagy italért cserébe elvégezték a szertartást. A hivatalos ceremóniához szükségesnek bizonyult még két tanú, akiket gyakran a falubeliek soraiból választottak ki. Később, a fizetős út megépítésével a kis falu jobban megközelíthetővé vált, és 1770 után egyre inkább virágzott a „szökevényházasságok", illetve a „házasságkereskedelem" jelensége. A helyi kovácsra és az üllőjére hamarosan a Gretna Green-beli esküvők szimbólumaként tekintettek. A szertartás során egy életre „összekovácsolta" a fiatalokat. Miután az ifjú pár kimondta az „igent", a kovács az üllőre ütve törvényessé tette az esküvőt. Az üllő papjai, a kovácsok évszázadokon át reményt jelentettek a reménytelen szerelmeseknek. Az 1929 óta érvényben lévő szabályok alapján legalább 16 évesnek kell lennie mindkét házasulandó félnek, ám a szülői hozzájárulás továbbra sem szükséges. Az angol párok végül 1977-től házasodhatnak szülői beleegyezés nélkül, ám csak akkor, ha mindketten betöltötték a 18. életévüket.

Gretnában 2 kovácsműhely, számtalan fogadó és kisbirtok biztosította a több tízezer esküvő hátterét. Ma több esküvői helyszín van Gretna Greenben és környékén, az egykori templomoktól egészen a külön erre a célra épített kápolnákig. A szertartást minden helyszínen a jelképes kovácsüllő felett végzik.

Mi is szemtanúi lehettünk egy igazi esküvőnek, még ha csak egy 30 éves fogadalom megújításáról is volt szó.

Az egykori kovácsműhelyben kialakított múzeum megtekintése után bőven volt idő arra, hogy megkóstolhassuk az English breakfast-ot vagy a sokféle pie valamelyikét. Akinek maradt még skót fontja (Magyarországon nem váltják vissza), az simán elkölthette a regimentnyi ajándékboltban.

Pár percre innen, már angol oldalon található a kínai Nagy Fal mellett a világ legismertebb, védelmi funkciókat ellátó falrendszere, a Hadrianus-fal. A Britanniában állomásozó római csapatok a kaledóniai törzsek ellen vívott győztes csaták után nem tudták megtartani az elfoglalt területeket és egészen a Tyne völgyéig vonultak vissza. Itt egy erődítményekből álló védőrendszer kiépítését kezdték meg, amely Corbridge-től Carlisle-ig húzódott. A barbárok feltartóztatására a Britanniába érkező Hadrianus a Tyne-völgytől északra hatalmas falat építtetett, amelyet a római katonák nyolc év alatt húztak fel.

A fal összesen 120 kilométer hosszan húzódik az egyik tengerparttól a másikig, átlagos eredeti magassága 4,5 méter, szélessége pedig 3 méter volt. A fal teljes hosszában római mérföldenként (nagyjából másfél kilométerenként) erődítményekkel egészítették ki, két erőd között pedig egyenlő távolságokra bástyákat emeltek. Sok más történelmi emlékhez hasonlóan a Hadrianus-fal is veszélyben van. A falak meglévő maradványait leginkább a turisták veszélyeztetik, akik előszeretettel sétálgatnak a köveken.

Mielőtt megérkeztünk a falhoz (juhok és tehenek legelőjén is átvezető ösvényen keresztül), esett az eső, ezért a fal megmászása után a domboldalról lejőve (lerohanva), nem mindenkinek sikerült esés, csúszkálás nélkül megúszni.

Pár óra múltán megérkeztünk a newcastle-i kikötőbe, hogy felszálljunk az az Angliát Hollandiával összekötő kompra. A DFDS Seaways hetente 7 alkalommal indít járatokat ezen a szakaszon. A 9 emeletes komp 15 óra és 30 perc alatt teszi meg az Amszterdam-Newcastle távolságot.

Két emeletes ággyal, kisasztallal, falitükörrel, zuhanykabinnal felszerelt kabinjaink a 2. szinten voltak. Épp annyi hely volt benne, hogy ha mindenki ült a saját ágyán, akkor 1 ember tudott közlekedni. Nem véletlen, hogy bőröndjeinket inkább a busz csomagterében hagytuk. Egyébként tiszta, rendes szoba volt, csak kicsit szűkös. A 7-9. emeleteken bárok, éttermek, mindenféle, az utasok kényelmét szolgáló, szórakoztatására hivatott (meglehetősen húzós árakkal dolgozó) vendéglátó egységek álltak rendelkezésre. Egy kicsit hosszadalmasra sikerült útlevélellenőrzés után reggel újra stabil talajra tehettük lábunkat, immár a kontinensen.

Amszterdamról, magáról a város építészeti különlegességéről érdekes dolgokat hallhattunk az idegenvezetőtől útban a Van Gogh múzeum felé, ahova csoportunk csak két részletben léphetett be egy félórányi eltolódással. Az idő éppen csak elég volt, hogy megnézzük a híres gyűjteményt, mely Vincent van Gogh mintegy 200 festményét, 500 rajzát és 700 levelét tartalmazza. A gyűjtemény fő értéke a Van Gogh hagyaték, amely az expresszionizmust képviseli, de kortársai vagy az ő hatása alatt is dolgozó fauvisták és a korai absztrakt művészek anyaga is jelentős képviseletet kapott a múzeumban (Paul Gauguin, Claude Monet, Pablo Picasso, Georges Seurat, Paul Signac, Henri de Toulouse-Lautrec).

E nem mindennapi képzőművészeti élmény után, melyet azért kicsit rontott a rengeteg, audio guide-ot hallgató és egy-egy kép előtt félórákat is elálldogáló műélvezők hada, egy hajókirándulás következett a csatornákon, melynek során angol nyelven értesülhettünk a város történelméről, főbb nevezetességeiről.

Meggyőződhettünk arról, hogy Amszterdam nem véletlenül kapta az Észak Velencéje elnevezést, sőt még itt is képesek voltunk dugóba kerülni. Sajnos, ezt követően megint elég kevés szabadidőt kaptunk a város egyéni felfedezésére. Néhányunknak sikerült azért eljutni a híres Virágpiacra. (Nem jelentett számomra túl nagy élményt, mivel virágot nem sokat láttam, kínai bóvlit annál többet). Természetesen nem maradhatott ki a vörös lámpás negyed meglátogatása sem. Szombat és délután lévén csak 1-2 kirakatban láthattunk „bájaikat” közszemlére tévő lányokat. A lila, mályva, ibolya-, vagy rózsaszín kirakatok jól mutatták, hogy hol is járunk. Nekem nem tűnt fel, hogy a város levegője marihuána-illatú lenne, de az annál inkább, hogy talán még Londonnál is multikulturálisabb a lakosság összetétele. A város utcáin rengeteg kerékpárost (fiatalokat és idősebbeket, az öltözékből ítélve fizikai és szellemi foglakozásúakat egyaránt) láttunk a legkülönbözőbb korú és típusú kétkerekű járműveket hajtva. Kicsit meghökkentő volt, hogy a központi pályaudvar mellett nem is annyira autók parkoltak, hanem zsúfolásig megtelt kerékpártárolókat figyelhettünk meg, ahogy néhány híd alatt is.

A holland fővárosból utolsó tranzitszállásunkra utaztunk, mely Aachenben egy kamionparkoló mellett volt. Reggel 5 órakor már útnak is indultunk, hogy megtegyük a Németországon és Ausztrián keresztül hazavezető sok-sok kilométert.

Sok szempontból különleges volt ez a külföldi kirándulás. Négy ország nevezetességeit láthattuk, 5 különféle helyen aludtunk, utaztunk busszal, vonattal, komppal. A nyárias melegtől az őszutóra jellemző hidegig sokféle időjárási körülményt megtapasztaltunk. Egyértelmű, hogy egy ilyen utazás során - hosszú órákra összezárva - mindenki elfárad mind fizikailag, mind mentálisan.

Ami a választott programot illeti, egyáltalán nem bántuk meg, csak kicsit csalódottan vettük tudomásul, hogy 1-1 nap a legyűrendő kilométerek százai (és a közlekedési viszonyok miatti időnkénti lassúbb haladás) mind a nevezetességek megtekintésére fordítható időt csökkentette. Viszont mindenképpen felejthetetlen élmény, hogy 9 nap alatt eljutottunk Anglián kívül Skóciába, Észak-Írországba és Hollandiába is.

 

 

Szubjektív élménybeszámoló

Anglia, Skócia, Észak-Írország, Hollandia

 

Négy év szünet után tavaly ősszel a sárvári Tinódi Gimnázium két angoltanára – akikhez később csatlakozott egy harmadik is – úgy döntött, hogy megpróbálkozik egy angliai kirándulás szervezésével. Kiválasztottuk a ’Brit korona gyémántjai’ elnevezésű utat a Student Lines budapesti utazási iroda szervezésében. (Velük már korábban többször is utaztak tinódisok.) Ezt követően elkezdődött a diákok között a program ismertetése és a jelentkezések fogadása. Egy éven keresztül, havi részletekben fizették be a tanulók a nem kevés részvételi díjat, mely így talán kisebb terhet jelentett a szülőknek.

2018 szeptemberének harmadik szombatján a bepakolás és a személyi igazolványok dupla ellenőrzése után 6.00 órakor indult a Várparkolóból az egyébként Pestről érkező buszunk két sofőrrel (apa és fia) és egy idegenvezetővel.

Liege-ben, a német-belga határon volt az első tranzitszállásunk. A szobák nagyon kicsik voltak, szűkös volt a férőhely, de a célnak megfelelt. Reggel 8-kor indultunk tovább. A második napunkon a Csalagúton való átkelés jelentette sokaknak a legnagyobb élményt, ill. London fontosabb nevezetességeinek a megtekintése. Dél-Londonon áthaladva láthattuk a tipikus angol családi házakat, ill. Greenwich parkjait. Majd a Temze partjához érve, a Westminster hídon áthajtva a buszból megtekinthettük a Parlament épületét és híres óratornyát, a Clock Tower-t, mely azonban a felújítás miatt állványok mögé bújt. Elhajtottunk Churchill szobra és a hírességek sírhelyeinek is otthont adó Westminster Abbey mellett.

Mivel a szervezők és a diákok egy része is járt már Londonban, most inkább egy olyan utat választottunk, melynek fő célállomása Skócia volt. Emellett vonzó volt az is, hogy egy napot Észak-Írországban, ill. egy fél napot Amszterdamban tölthettünk. Így Londonra csak egy fél délután jutott. Ezen idő alatt gyalogosan megnéztük a Buckingham Palace-t, sétáltunk a St. James parkban, a kellemes, nyárias napsütésben belekóstoltunk a Piccadilly Circus, a Leicester tér és a Trafalgar tér nyüzsgő, multikulturális forgatagába. A szabadidő alatt lehetőség volt barangolni a Soho és a Chinatown utcáin is. Rengeteg fénykép készült a National Gallery előtt magasodó Nelson admirális szobráról, a körülötte lévő szökőkutakról, oroszlánokról. A busz a London Eye hatalmas kereke mellett várt ránk. Besötétedett, mire megérkeztünk a Heathrow-i reptér mellett található következő szállásunkra, mely egy 3 csillagos szállodával is felért. Különös élmény volt, hogy a leszállni készülő repülők hasa szinte érintette a szállónk melletti 4 emeletes ház tetejét. Szerencsére a szobák jól szigeteltek voltak, tehát a szinte percenként érkező vagy távozó repülők zaja nem zavarta pihenésünket.

Másnap reggel 7 órakor indultunk, hogy este már elfoglalhassuk mobile home-jainkat a nyugat-skóciai Ayr kisvárosban található Craig Tara Holiday Parkban. Ezen a napon két program szakította meg a mintegy 14-15 órányi utazást. Az angol Tóvidék (Lake District) legnagyobb természetes tava, a Windermere tó mellett töltöttünk kb. másfél órát kora délután. Lehetett kicsit barangolni a tó partján elhelyezkedő hangulatos kisváros (vagy inkábba falu), Bowness ódon utcáin, vásárolgatni a souvenir shop-okban. Voltak, akik arra használták az időt, hogy beüljenek egy kávézóba, hogy kipróbálják az angolok nemzeti italát, a teát és megkóstolják a sokféle (hússal is töltött pite) pie valamelyikét. Szerencsénkre az eső csak az után kezdett esni, hogy visszaszálltunk a buszba.

Érdekes volt a következő állomásunkig vezető út a hegyek közötti völgyben kanyargó szűk vidéki utakon. Ízelítőt kaptunk abból, hogy miért is nevezik Angliát ködös Albionnak. Néhol a zuhogó eső miatt leszálló ködben alig lehetett látni valamit. A busznak sokszor meg kellett állni a szűk úton, mert a szembejövő autók miatt csak araszolva fért el. A hegyek oldalán és a lankásabb réteken lakóházakat nem nagyon láttunk, de juhok mindenfelé tömegesen legelésztek. Kb. egy óra múlva érkeztünk meg az Ullswater melletti Aira Force vízeséshez. Mintegy 10 percnyi séta után láthattuk meg a dupla vízesést, ahol sok fénykép, selfie készült a kicsit barátságtalanabbá váló, erősen szemetelő esőben.

Kora este, mielőtt elfoglaltuk a szállást, megálltunk Ayr városka (Nyugat-Skócia) Tesco áruházában, hogy mindenki megvegye a vacsorának, reggelinek valót, ill. néhány olyan praktikus dolgot, amire szüksége lesz a mobile home-ban. Kellemes meglepetés volt, hogy a választék hatalmas volt, pl. készételekből is, melyeket csak a mikróban kellett melegíteni, valamint az árak is teljesen elfogadhatók voltak, nagyon sok terméket olcsóbban lehetett megvenni, mint itthon.

Teljesen besötétedett, mire megérkeztünk a Holiday Parkba. A recepción megkaptuk a mobile home-okhoz (az átlagosnál nagyobb és jobban felszerelt lakókocsik) a kulcsokat egy térképpel, és ekkor következett a fárasztó nap negatív csúcspontja: a kb. 15-18 kg-os bőröndökkel, utazótáskákkal, egyéb apróbb táskákkal megtalálni a park legtávolabbi csücskében elhelyezett házainkat. Természetesen (kinek előbb, kinek utóbb) mindenkinek sikerült elfoglalni szálláshelyét. A rengeteg hasonlóan kinéző lakókocsi, a kevés útjelző miatt egy kicsit olyan érzés volt a parkban közlekedni, mintha labirintusban lennél. Főleg, ha a megszokott utat elhagytad, hogy rövidítsél a majdnem 1 km-nyi távolságon, garantált volt, hogy eltéveszted az utat és aztán keresheted a visszavezető jeleket.

A mobile home-ok fűtéssel felszerelt lakókocsik voltak, amire szükség is volt, ugyanis kb. 20-25 méterre voltunk a tengerparttól. A szél mindig fújt és a levegő is érezhetően hűvösebb volt már ezen a vidéken. Különösen szerdán, amikor a Helene hurrikán elkapta a Brit szigetek nyugati sávját. De ne szaladjunk ennyire előre! Mivel 3 db kétágyas apró szoba volt a házakban, ott, ahol 7 fő lakott együtt, a 7. ember a nappaliban aludt. Aztán persze azok is végül a nappaliban kötöttek ki éjszakára, akik vacogtak a szobájukban. A park központjában volt kávézó, gyorsétterem, játékterem, szuvenírbolt, melyet igazából egyetlen alkalommal (szerda délután) tudtak felkeresni azok, akik erre vágytak. Egyébként minden este elég későn értünk haza a programokról és reggel korán indultunk útra.

Kedden a program Edinburgh meglátogatásával folytatódott. Az út során hallhattunk a skótok történelméről, melyhez jó háttér volt a korábban megnézett ’Rettenthetetlen’ c. film. Sajnos, megint nem úsztuk meg dugó nélkül az autópályán, ezért elég sokára érkeztünk a fővárosba.

A Forth folyó deltatorkolatának déli részén elterülő város a történelem során számos esetben volt csaták színtere; kifosztották, egy része tűzvészben megsemmisült, de 1995-ben az Óvárost és az Újvárost az UNESCO a Világörökség részévé választotta.

A vár megtekintése után a várat és a királyi palotát összekötő Royal Mile-n (Királyi mérföld) sétáltunk. A mérföldhosszú utcát piacterek és olyan történelmi épületek díszítik, mint pl. a Szent Egyed-katedrális. A gótikus stílusú templom, melyet 1120-tól egy 854-ben épült katolikus templom helyén kezdtek építeni, valójában csak a 17. században, egy rövid ideig volt székesegyház. Legöregebb része egy 1495-ből fennmaradt torony. A benne található Bogáncs-kápolna (Thistle Chapel) 1911-ben épült, és egyike a legszebb kápolnáknak Skóciában, melynek falait a Bogáncs-rendi lovagok címereit ábrázoló zászlók borítják.

Az Óváros egyre fokozódó zsúfoltsága a 18. században egy új városrész kiépítését tette szükségessé, de a bővüléssel a város szerkezete továbbra is szorosan a Royal Mile vonalához igazodott. A Princes Street vált a városrész fő sétálóutcájává, amelynek csak az egyik oldalán találhatók épületek, a másik oldala a Várhegy és az alatta elterülő parkos rész, amely már az Óvároshoz tartozik. (Itt sokan felkeresték a Primark áruházat, ahol a gazdag (és olcsó, de jó minőségű) kínálatból néhányan frissíthették őszi ruhatárjukat 1-1 darabbal.

A fővárosban töltött napunk utolsó állomása és a találkozó hely a Scott-emlékmű volt. Walter Scott skót költő, regényíró, az angol nyelvű romantika kimagasló alakja. Leghíresebb művei: Ivanhoe, A kolostor, A tó hölgye, Waverley, Rob Roy. Az emlékére emelt neogótikus stílusú építmény 60 méter magas templomtornyot formáz, melynek ívei alatt több szobor is található az íróról és műveinek alakjairól.

Ezen a napon a borongós, felhős időtől kezdve a napsütéses időszakokokon keresztül egy pár percig tartó zivatar erejéig újra kostolót kaphattunk a szeszélyes brit időjárásból.

Este ismét vásárlással zárult a nap, mivel másnap készültünk Észak-Írországba. Azonban reggel 8-kor kiderült, hogy a szigetország nyugati partvidékén tomboló hurrikán miatt törölték a kompokat, tehát idegenvezetőnknek pánikszerűen új programot kellett kitalálnia, ill. elintézni, hogy másnapra áttegyék a kompfoglalásunkat. Mivel a csütörtöki kastélylátogatást nem lehetett szerdára áthelyezni, maradt délelőtti programnak Skócia legnagyobb (ipar)városának, Glasgownak a meglátogatása, mely valójában híres nevezeteségekkel nem büszkélkedhet, de fő utcáján hemzsegnek a világmárkákat árusító üzletek, ahol diákjaink kiélhették shoppingolás iránti szenvedélyüket.

Délután viszont ellátogattunk Allowaybe, ahol Robert Burns, Skócia nemzeti költője (a skótok Petőfije) született. Ő a scots nyelven alkotott költők közül a legismertebb, habár sok munkája angolul is megjelent. Skót kulturális ikonként ünnepelték a 19. és a 20. század folyamán Skóciában és a világon szétszóródott skót közösségekben egyaránt. A romantika korszakának egyik legjelentősebb képviselője. Megtudtuk, hogy halála után barátai egy hagyományt indítottak el. A születése napján megtartott Burns-vacsorákon (Burns Supper) hagyományosan csak haggis-t esznek. A ceremónián Skócia-szerte a hagymával, zabliszttel, árpával és faggyúval elkevert, finomra vagdalt birkaszívvel, -tüdővel és -májjal töltött főtt birkabendőt tálalnak fel. A költő ódát írt a haggis-nak nevezett népi ételhez. Akik kipróbálták a haggis-t a diákok közül, azt mondták, finom volt. A hangulatos kisvárosban megnéztük azt a romos templomot, mely egyik leghíresebb versének színhelye, ill. sok-sok kép készült a versben szereplő hídról, valamint a körülötte lévő, tipikus vidéki tájról is.

Az orkánerejű szél és az eső miatt ennek a napnak a programja kicsit rövidebbre sikerült, így a délután második felét mindenki pihenéssel, főzőcskézéssel, a park szórakoztató egységeinek, na és persze egymás házainak felkeresésével töltötték. Aki nem akart másnap elaludni, az igyekezett korán lefeküdni, ugyanis reggel 5-kor volt az indulás, hogy a kb. másfél órára található Cairnryan-be érjünk.

A komp indulása előtt 1 órával a kikötőben kellett lenni a check-in és a vámvizsgálat miatt. A kompon kényelmes fotelek és kanapék várták a társaságot reggelizőhellyel és bárral. Ki lehetett használni az időt arra, hogy ellensúlyozzuk a korai kelést egy kis szundikálással, plusz haszon volt, hogy a tengeri rosszullétet is így el lehetett kerülni. Persze, ez azért nem mindenkinek sikerült, néhányan elég rosszul élték meg az Északi-tengeren a másfél-két órányi átkelést. Visszafelé este már jobb volt a helyzet, úgy látszik, addigra mindenki szervezete hozzászokott a hajó imbolygásához.

A gyönyörű ír táj a maga vadságával, a tengerparti panoráma út, majd a két fő nevezetesség megtekintése minden bizonnyal feledtette az átéltélt kellemetlenségeket. Szerintem többünknek is a Dunluce kastély és az Óriások útjának (Giant’s Causeway) meglátogatása jelentette a 9 nap során az egyik legnagyobb élményt. Az út során hallhattunk Észak-Írország jelenlegi gazdasági, társadalmi helyzetéről, s talán a diákok is érdeklődve hallgatták a napi politikára is kitérő történelmi visszatekintést.

Első rövid megállónk a Carrick-a-Rede kötélhídnál volt ("carrick" az ír nyelvben sziklát jelent), melyet a szikla tetejéről fényképezhettünk le. A híd 20 méter hosszú és 30 méteres magasságban himbálódzik a vadregényes, sziklákkal tagolt észak-antrimi part felett. Ezen a helyen már 350 éve folyamatosan van valamiféle "hídféle összeköttetés" (mert egy duplán kifeszített kötélrendszert még nem igazán nevezhetünk feltétlenül hídnak), amit eredetileg a halászok alakítottak ki és tartottak fent maguknak.

A 70-es években még csak egy oldali fogódzó mentén lehetett átkelni egymástól nagyobb távolságra odabiggyesztett deszkaféléken. A legújabb drótkötélhíd 2008-ban épült meg, és persze már sokkal "turistabarátibb", de ha tériszonyos valaki vagy retteg a folyamatosan imbolygó, bizonytalan mozgásoktól, akkor előfordulhat, hogy csak teljes mentális és fizikai rákészülés után mer nekivágni élete legfélelmetesebb 20 méterének, és akadnak elvétve olyan látogatók, akik ha már egyszer kijutottak a szigetre, nem mernek visszaindulni, őket olyankor bizony hajóval kell "kimenteni" .

Kicsivel hosszabb időt tölthettünk Dunluce váránál, mely lélegzetelállító helyszínen fekszik, és annyira izgalmas a tengerpart fölé magasodó misztikus fekvésével, hogy nem lehet azonnal nem beleszeretni a látványba! A 17. században még Antrim grófjai székeltek Dunluce-ban és alapították meg a hasonló nevű kisvárost 1608-ban, amiről ma már inkább csak az archeologiai feltárások tanúskodhatnak. Napjainkban közkedvelt turistacélpont és forgatási helyszín (pl. Game Of Thrones).

A bejáratnál kapott térképen és a kastély épen maradt falain nagy táblákon minden helyiséget részletesen bemutatnak, leírják a történetét. Jó szórakozás volt kitalálni, hogy épp melyik helyiségben járhatunk. Padokat is felállítottak a kastély területén, így egy kicsit megpihenhettünk és élvezhettük a friss óceáni levegőt és a sziklához csapódó hullámok morajlását.

Következő állomásunk az Óriások útja nevű geológiai képződmény volt, mely vulkáni tevékenység eredményeként létrejött, körülbelül 40 000 bazaltoszlopból álló terület. 1986-ban az UNESCO a világörökség részének nyilvánította. Az egymáshoz szorosan illeszkedő oszlopok többsége hatszögletű, de vannak 4, 5, 7 és 8 szögűek is. A legmagasabbak kb. 12 méteresek, de a megszilárdult láva vastagsága helyenként a 28 métert is eléri.

A legenda szerint egykor az ír óriás, Finn MacCool utat épített magának tengerparti, antrimi otthonától az atlanti vizeken át esküdt ellensége, a skót Finn Gall Hebridákon fekvő erődjéig. Százával szedte össze a hosszú kőcölöpöket, sorjában leverte őket a tengerfenékbe, aztán hazatért, hogy kipihenje magát, mielőtt támadásra indul Finn Gall ellen. De a ravasz skót óriás megelőzte, maga ment át szigetéről, Staffáról Írországba. MacCool feleségének azonban sikerült elhitetnie vele, hogy az alvó óriás csak a kisfia. Finn Gall megrettent (mekkora lehet akkor az apa?), ezért aztán ijedtében elmenekült. Amikor kiért a tengerre, felszaggatta maga mögött az utat, hogy senki se járhasson többé rajta.

Habár az Óriások útja bazalt formái lenyűgözőek, mégsem egyedülállóak. A vulkáni láva megszilárdulása gyakran hoz létre hasonlót, ha nem is ennyire látványosat. Ilyen alakzatok találhatók Magyarországon is, többek között a Badacsonyi hegységben.

A bazaltorgonákon történő barangolásra, a hegyoldalba épített sétaösvény megmászására és a rengeteg fénykép elkészítésére bőven elegendő volt a kétórás szabadidő. Szerencsénk volt az időjárással, mivel a hátrahagyott Skóciában egész nap esett az eső, itt viszont délelőtt ragyogó napos időben (bár a meleg pulóver, őszi kabát nagyon is elkelt, néhányunknak a sapka, sál is jól jött) kirándulhattunk, de délután sem kellett aggódni, hogy a szabadtéri programunkat elrontja a rossz idő.

Este egy írországi bevásárlást követően kompra szálltunk, majd a buszutat jobbára végigaludva éjfél után értünk vissza szálláshelyünkre. Egy kései vacsorát követően a következő feladatok álltak előttünk: Mivel ez volt az utolsó éjszakánk a mobile home-ban, össze kellett pakolni úgy, hogy külön poggyászba tettünk egy váltás ruhát, piperecikkeket, amiket majd felviszünk a buszba, hogy azt használjuk következő éjszakai szállásunkon. Szendvicseket is gyártottunk, és igyekeztünk rendet is rakni, hogy reggel azzal már ne kelljen foglalkozni. Talán 2-3 órányi alvás után reggel elég tempósan kellett a házat visszaállítani eredeti állapotába és figyelni arra, hogy semmit ne felejtsünk ott. A most már ajándékokkal is nehezített bőröndök, utazó táskák hajnali visszacipelése a buszhoz, nem hiszem, hogy bárkinek is a legszebb emlékei közé tartozna. 7.30-kor már útban voltunk utolsó skót megállónk, Gretna Green felé.

E dél-skóciai kis település arról híres, hogy évente több mint 5000 esküvőt rendeznek itt. Népszerűsége a 18. század óta töretlen: ez volt az egyetlen hely a vidéken, ahol a lányok már 12 éves koruktól, akár szülői beleegyezés nélkül is házasodhattak. A házasságkötési szertartást általában egy kovács celebrálta. 1754-ben lépett életbe a Lord Hardwicke nevéhez kapcsolható angliai házasságtörvény, amelynek értelmében szüleik engedélyezése nélkül a 21 év alattiak nem köthettek házasságot. A szabály azonban akkortájt nem vonatkozott Skóciára. Ha a házasságot kötni szándékozó lány már elmúlt 12, a fiú 14 éves, akkor egy nyilatkozat aláírásával meg is tarthatták az esküvőt Gretna Greenben, ha áment mondott rá a család, ha nem. A jogrendszer szigorúsága elől egyre többen menekültek a skót határ mellé, hogy kimondják a boldogító igent. Nem papok, hanem kovácsok (a vidék legmagasabb rangú és leginkább elismertebb mesterei) eskették a fiatalokat. Az 1712-ben épült régi kovácsműhely kitűnő helyszínt biztosított a ceremóniának, ahol vállalkozó kedvű kovácsok vállalták az „üllő pap" szerepét, és néhány guinea-ért vagy italért cserébe elvégezték a szertartást. A hivatalos ceremóniához szükségesnek bizonyult még két tanú, akiket gyakran a falubeliek soraiból választottak ki. Később, a fizetős út megépítésével a kis falu jobban megközelíthetővé vált, és 1770 után egyre inkább virágzott a „szökevényházasságok", illetve a „házasságkereskedelem" jelensége. A helyi kovácsra és az üllőjére hamarosan a Gretna Green-beli esküvők szimbólumaként tekintettek. A szertartás során egy életre „összekovácsolta" a fiatalokat. Miután az ifjú pár kimondta az „igent", a kovács az üllőre ütve törvényessé tette az esküvőt. Az üllő papjai, a kovácsok évszázadokon át reményt jelentettek a reménytelen szerelmeseknek. Az 1929 óta érvényben lévő szabályok alapján legalább 16 évesnek kell lennie mindkét házasulandó félnek, ám a szülői hozzájárulás továbbra sem szükséges. Az angol párok végül 1977-től házasodhatnak szülői beleegyezés nélkül, ám csak akkor, ha mindketten betöltötték a 18. életévüket.

Gretnában 2 kovácsműhely, számtalan fogadó és kisbirtok biztosította a több tízezer esküvő hátterét. Ma több esküvői helyszín van Gretna Greenben és környékén, az egykori templomoktól egészen a külön erre a célra épített kápolnákig. A szertartást minden helyszínen a jelképes kovácsüllő felett végzik.

Mi is szemtanúi lehettünk egy igazi esküvőnek, még ha csak egy 30 éves fogadalom megújításáról is volt szó.

Az egykori kovácsműhelyben kialakított múzeum megtekintése után bőven volt idő arra, hogy megkóstolhassuk az English breakfast-ot vagy a sokféle pie valamelyikét. Akinek maradt még skót fontja (Magyarországon nem váltják vissza), az simán elkölthette a regimentnyi ajándékboltban.

Pár percre innen, már angol oldalon található a kínai Nagy Fal mellett a világ legismertebb, védelmi funkciókat ellátó falrendszere, a Hadrianus-fal. A Britanniában állomásozó római csapatok a kaledóniai törzsek ellen vívott győztes csaták után nem tudták megtartani az elfoglalt területeket és egészen a Tyne völgyéig vonultak vissza. Itt egy erődítményekből álló védőrendszer kiépítését kezdték meg, amely Corbridge-től Carlisle-ig húzódott. A barbárok feltartóztatására a Britanniába érkező Hadrianus a Tyne-völgytől északra hatalmas falat építtetett, amelyet a római katonák nyolc év alatt húztak fel.

A fal összesen 120 kilométer hosszan húzódik az egyik tengerparttól a másikig, átlagos eredeti magassága 4,5 méter, szélessége pedig 3 méter volt. A fal teljes hosszában római mérföldenként (nagyjából másfél kilométerenként) erődítményekkel egészítették ki, két erőd között pedig egyenlő távolságokra bástyákat emeltek. Sok más történelmi emlékhez hasonlóan a Hadrianus-fal is veszélyben van. A falak meglévő maradványait leginkább a turisták veszélyeztetik, akik előszeretettel sétálgatnak a köveken.

Mielőtt megérkeztünk a falhoz (juhok és tehenek legelőjén is átvezető ösvényen keresztül), esett az eső, ezért a fal megmászása után a domboldalról lejőve (lerohanva), nem mindenkinek sikerült esés, csúszkálás nélkül megúszni.

Pár óra múltán megérkeztünk a newcastle-i kikötőbe, hogy felszálljunk az az Angliát Hollandiával összekötő kompra. A DFDS Seaways hetente 7 alkalommal indít járatokat ezen a szakaszon. A 9 emeletes komp 15 óra és 30 perc alatt teszi meg az Amszterdam-Newcastle távolságot.

Két emeletes ággyal, kisasztallal, falitükörrel, zuhanykabinnal felszerelt kabinjaink a 2. szinten voltak. Épp annyi hely volt benne, hogy ha mindenki ült a saját ágyán, akkor 1 ember tudott közlekedni. Nem véletlen, hogy bőröndjeinket inkább a busz csomagterében hagytuk. Egyébként tiszta, rendes szoba volt, csak kicsit szűkös. A 7-9. emeleteken bárok, éttermek, mindenféle, az utasok kényelmét szolgáló, szórakoztatására hivatott (meglehetősen húzós árakkal dolgozó) vendéglátó egységek álltak rendelkezésre. Egy kicsit hosszadalmasra sikerült útlevélellenőrzés után reggel újra stabil talajra tehettük lábunkat, immár a kontinensen.

Amszterdamról, magáról a város építészeti különlegességéről érdekes dolgokat hallhattunk az idegenvezetőtől útban a Van Gogh múzeum felé, ahova csoportunk csak két részletben léphetett be egy félórányi eltolódással. Az idő éppen csak elég volt, hogy megnézzük a híres gyűjteményt, mely Vincent van Gogh mintegy 200 festményét, 500 rajzát és 700 levelét tartalmazza. A gyűjtemény fő értéke a Van Gogh hagyaték, amely az expresszionizmust képviseli, de kortársai vagy az ő hatása alatt is dolgozó fauvisták és a korai absztrakt művészek anyaga is jelentős képviseletet kapott a múzeumban (Paul Gauguin, Claude Monet, Pablo Picasso, Georges Seurat, Paul Signac, Henri de Toulouse-Lautrec).

E nem mindennapi képzőművészeti élmény után, melyet azért kicsit rontott a rengeteg, audio guide-ot hallgató és egy-egy kép előtt félórákat is elálldogáló műélvezők hada, egy hajókirándulás következett a csatornákon, melynek során angol nyelven értesülhettünk a város történelméről, főbb nevezetességeiről.

Meggyőződhettünk arról, hogy Amszterdam nem véletlenül kapta az Észak Velencéje elnevezést, sőt még itt is képesek voltunk dugóba kerülni. Sajnos, ezt követően megint elég kevés szabadidőt kaptunk a város egyéni felfedezésére. Néhányunknak sikerült azért eljutni a híres Virágpiacra. (Nem jelentett számomra túl nagy élményt, mivel virágot nem sokat láttam, kínai bóvlit annál többet). Természetesen nem maradhatott ki a vörös lámpás negyed meglátogatása sem. Szombat és délután lévén csak 1-2 kirakatban láthattunk „bájaikat” közszemlére tévő lányokat. A lila, mályva, ibolya-, vagy rózsaszín kirakatok jól mutatták, hogy hol is járunk. Nekem nem tűnt fel, hogy a város levegője marihuána-illatú lenne, de az annál inkább, hogy talán még Londonnál is multikulturálisabb a lakosság összetétele. A város utcáin rengeteg kerékpárost (fiatalokat és idősebbeket, az öltözékből ítélve fizikai és szellemi foglakozásúakat egyaránt) láttunk a legkülönbözőbb korú és típusú kétkerekű járműveket hajtva. Kicsit meghökkentő volt, hogy a központi pályaudvar mellett nem is annyira autók parkoltak, hanem zsúfolásig megtelt kerékpártárolókat figyelhettünk meg, ahogy néhány híd alatt is.

A holland fővárosból utolsó tranzitszállásunkra utaztunk, mely Aachenben egy kamionparkoló mellett volt. Reggel 5 órakor már útnak is indultunk, hogy megtegyük a Németországon és Ausztrián keresztül hazavezető sok-sok kilométert.

Sok szempontból különleges volt ez a külföldi kirándulás. Négy ország nevezetességeit láthattuk, 5 különféle helyen aludtunk, utaztunk busszal, vonattal, komppal. A nyárias melegtől az őszutóra jellemző hidegig sokféle időjárási körülményt megtapasztaltunk. Egyértelmű, hogy egy ilyen utazás során - hosszú órákra összezárva - mindenki elfárad mind fizikailag, mind mentálisan.

Ami a választott programot illeti, egyáltalán nem bántuk meg, csak kicsit csalódottan vettük tudomásul, hogy 1-1 nap a legyűrendő kilométerek százai (és a közlekedési viszonyok miatti időnkénti lassúbb haladás) mind a nevezetességek megtekintésére fordítható időt csökkentette. Viszont mindenképpen felejthetetlen élmény, hogy 9 nap alatt eljutottunk Anglián kívül Skóciába, Észak-Írországba és Hollandiába is.

 

Szubjektív élménybeszámoló

Anglia, Skócia, Észak-Írország, Hollandia

 

Négy év szünet után tavaly ősszel a sárvári Tinódi Gimnázium két angoltanára – akikhez később csatlakozott egy harmadik is – úgy döntött, hogy megpróbálkozik egy angliai kirándulás szervezésével. Kiválasztottuk a ’Brit korona gyémántjai’ elnevezésű utat a Student Lines budapesti utazási iroda szervezésében. (Velük már korábban többször is utaztak tinódisok.) Ezt követően elkezdődött a diákok között a program ismertetése és a jelentkezések fogadása. Egy éven keresztül, havi részletekben fizették be a tanulók a nem kevés részvételi díjat, mely így talán kisebb terhet jelentett a szülőknek.

2018 szeptemberének harmadik szombatján a bepakolás és a személyi igazolványok dupla ellenőrzése után 6.00 órakor indult a Várparkolóból az egyébként Pestről érkező buszunk két sofőrrel (apa és fia) és egy idegenvezetővel.

Liege-ben, a német-belga határon volt az első tranzitszállásunk. A szobák nagyon kicsik voltak, szűkös volt a férőhely, de a célnak megfelelt. Reggel 8-kor indultunk tovább. A második napunkon a Csalagúton való átkelés jelentette sokaknak a legnagyobb élményt, ill. London fontosabb nevezetességeinek a megtekintése. Dél-Londonon áthaladva láthattuk a tipikus angol családi házakat, ill. Greenwich parkjait. Majd a Temze partjához érve, a Westminster hídon áthajtva a buszból megtekinthettük a Parlament épületét és híres óratornyát, a Clock Tower-t, mely azonban a felújítás miatt állványok mögé bújt. Elhajtottunk Churchill szobra és a hírességek sírhelyeinek is otthont adó Westminster Abbey mellett.

Mivel a szervezők és a diákok egy része is járt már Londonban, most inkább egy olyan utat választottunk, melynek fő célállomása Skócia volt. Emellett vonzó volt az is, hogy egy napot Észak-Írországban, ill. egy fél napot Amszterdamban tölthettünk. Így Londonra csak egy fél délután jutott. Ezen idő alatt gyalogosan megnéztük a Buckingham Palace-t, sétáltunk a St. James parkban, a kellemes, nyárias napsütésben belekóstoltunk a Piccadilly Circus, a Leicester tér és a Trafalgar tér nyüzsgő, multikulturális forgatagába. A szabadidő alatt lehetőség volt barangolni a Soho és a Chinatown utcáin is. Rengeteg fénykép készült a National Gallery előtt magasodó Nelson admirális szobráról, a körülötte lévő szökőkutakról, oroszlánokról. A busz a London Eye hatalmas kereke mellett várt ránk. Besötétedett, mire megérkeztünk a Heathrow-i reptér mellett található következő szállásunkra, mely egy 3 csillagos szállodával is felért. Különös élmény volt, hogy a leszállni készülő repülők hasa szinte érintette a szállónk melletti 4 emeletes ház tetejét. Szerencsére a szobák jól szigeteltek voltak, tehát a szinte percenként érkező vagy távozó repülők zaja nem zavarta pihenésünket.

Másnap reggel 7 órakor indultunk, hogy este már elfoglalhassuk mobile home-jainkat a nyugat-skóciai Ayr kisvárosban található Craig Tara Holiday Parkban. Ezen a napon két program szakította meg a mintegy 14-15 órányi utazást. Az angol Tóvidék (Lake District) legnagyobb természetes tava, a Windermere tó mellett töltöttünk kb. másfél órát kora délután. Lehetett kicsit barangolni a tó partján elhelyezkedő hangulatos kisváros (vagy inkábba falu), Bowness ódon utcáin, vásárolgatni a souvenir shop-okban. Voltak, akik arra használták az időt, hogy beüljenek egy kávézóba, hogy kipróbálják az angolok nemzeti italát, a teát és megkóstolják a sokféle (hússal is töltött pite) pie valamelyikét. Szerencsénkre az eső csak az után kezdett esni, hogy visszaszálltunk a buszba.

Érdekes volt a következő állomásunkig vezető út a hegyek közötti völgyben kanyargó szűk vidéki utakon. Ízelítőt kaptunk abból, hogy miért is nevezik Angliát ködös Albionnak. Néhol a zuhogó eső miatt leszálló ködben alig lehetett látni valamit. A busznak sokszor meg kellett állni a szűk úton, mert a szembejövő autók miatt csak araszolva fért el. A hegyek oldalán és a lankásabb réteken lakóházakat nem nagyon láttunk, de juhok mindenfelé tömegesen legelésztek. Kb. egy óra múlva érkeztünk meg az Ullswater melletti Aira Force vízeséshez. Mintegy 10 percnyi séta után láthattuk meg a dupla vízesést, ahol sok fénykép, selfie készült a kicsit barátságtalanabbá váló, erősen szemetelő esőben.

Kora este, mielőtt elfoglaltuk a szállást, megálltunk Ayr városka (Nyugat-Skócia) Tesco áruházában, hogy mindenki megvegye a vacsorának, reggelinek valót, ill. néhány olyan praktikus dolgot, amire szüksége lesz a mobile home-ban. Kellemes meglepetés volt, hogy a választék hatalmas volt, pl. készételekből is, melyeket csak a mikróban kellett melegíteni, valamint az árak is teljesen elfogadhatók voltak, nagyon sok terméket olcsóbban lehetett megvenni, mint itthon.

Teljesen besötétedett, mire megérkeztünk a Holiday Parkba. A recepción megkaptuk a mobile home-okhoz (az átlagosnál nagyobb és jobban felszerelt lakókocsik) a kulcsokat egy térképpel, és ekkor következett a fárasztó nap negatív csúcspontja: a kb. 15-18 kg-os bőröndökkel, utazótáskákkal, egyéb apróbb táskákkal megtalálni a park legtávolabbi csücskében elhelyezett házainkat. Természetesen (kinek előbb, kinek utóbb) mindenkinek sikerült elfoglalni szálláshelyét. A rengeteg hasonlóan kinéző lakókocsi, a kevés útjelző miatt egy kicsit olyan érzés volt a parkban közlekedni, mintha labirintusban lennél. Főleg, ha a megszokott utat elhagytad, hogy rövidítsél a majdnem 1 km-nyi távolságon, garantált volt, hogy eltéveszted az utat és aztán keresheted a visszavezető jeleket.

A mobile home-ok fűtéssel felszerelt lakókocsik voltak, amire szükség is volt, ugyanis kb. 20-25 méterre voltunk a tengerparttól. A szél mindig fújt és a levegő is érezhetően hűvösebb volt már ezen a vidéken. Különösen szerdán, amikor a Helene hurrikán elkapta a Brit szigetek nyugati sávját. De ne szaladjunk ennyire előre! Mivel 3 db kétágyas apró szoba volt a házakban, ott, ahol 7 fő lakott együtt, a 7. ember a nappaliban aludt. Aztán persze azok is végül a nappaliban kötöttek ki éjszakára, akik vacogtak a szobájukban. A park központjában volt kávézó, gyorsétterem, játékterem, szuvenírbolt, melyet igazából egyetlen alkalommal (szerda délután) tudtak felkeresni azok, akik erre vágytak. Egyébként minden este elég későn értünk haza a programokról és reggel korán indultunk útra.

Kedden a program Edinburgh meglátogatásával folytatódott. Az út során hallhattunk a skótok történelméről, melyhez jó háttér volt a korábban megnézett ’Rettenthetetlen’ c. film. Sajnos, megint nem úsztuk meg dugó nélkül az autópályán, ezért elég sokára érkeztünk a fővárosba.

A Forth folyó deltatorkolatának déli részén elterülő város a történelem során számos esetben volt csaták színtere; kifosztották, egy része tűzvészben megsemmisült, de 1995-ben az Óvárost és az Újvárost az UNESCO a Világörökség részévé választotta.

A vár megtekintése után a várat és a királyi palotát összekötő Royal Mile-n (Királyi mérföld) sétáltunk. A mérföldhosszú utcát piacterek és olyan történelmi épületek díszítik, mint pl. a Szent Egyed-katedrális. A gótikus stílusú templom, melyet 1120-tól egy 854-ben épült katolikus templom helyén kezdtek építeni, valójában csak a 17. században, egy rövid ideig volt székesegyház. Legöregebb része egy 1495-ből fennmaradt torony. A benne található Bogáncs-kápolna (Thistle Chapel) 1911-ben épült, és egyike a legszebb kápolnáknak Skóciában, melynek falait a Bogáncs-rendi lovagok címereit ábrázoló zászlók borítják.

Az Óváros egyre fokozódó zsúfoltsága a 18. században egy új városrész kiépítését tette szükségessé, de a bővüléssel a város szerkezete továbbra is szorosan a Royal Mile vonalához igazodott. A Princes Street vált a városrész fő sétálóutcájává, amelynek csak az egyik oldalán találhatók épületek, a másik oldala a Várhegy és az alatta elterülő parkos rész, amely már az Óvároshoz tartozik. (Itt sokan felkeresték a Primark áruházat, ahol a gazdag (és olcsó, de jó minőségű) kínálatból néhányan frissíthették őszi ruhatárjukat 1-1 darabbal.

A fővárosban töltött napunk utolsó állomása és a találkozó hely a Scott-emlékmű volt. Walter Scott skót költő, regényíró, az angol nyelvű romantika kimagasló alakja. Leghíresebb művei: Ivanhoe, A kolostor, A tó hölgye, Waverley, Rob Roy. Az emlékére emelt neogótikus stílusú építmény 60 méter magas templomtornyot formáz, melynek ívei alatt több szobor is található az íróról és műveinek alakjairól.

Ezen a napon a borongós, felhős időtől kezdve a napsütéses időszakokokon keresztül egy pár percig tartó zivatar erejéig újra kostolót kaphattunk a szeszélyes brit időjárásból.

Este ismét vásárlással zárult a nap, mivel másnap készültünk Észak-Írországba. Azonban reggel 8-kor kiderült, hogy a szigetország nyugati partvidékén tomboló hurrikán miatt törölték a kompokat, tehát idegenvezetőnknek pánikszerűen új programot kellett kitalálnia, ill. elintézni, hogy másnapra áttegyék a kompfoglalásunkat. Mivel a csütörtöki kastélylátogatást nem lehetett szerdára áthelyezni, maradt délelőtti programnak Skócia legnagyobb (ipar)városának, Glasgownak a meglátogatása, mely valójában híres nevezeteségekkel nem büszkélkedhet, de fő utcáján hemzsegnek a világmárkákat árusító üzletek, ahol diákjaink kiélhették shoppingolás iránti szenvedélyüket.

Délután viszont ellátogattunk Allowaybe, ahol Robert Burns, Skócia nemzeti költője (a skótok Petőfije) született. Ő a scots nyelven alkotott költők közül a legismertebb, habár sok munkája angolul is megjelent. Skót kulturális ikonként ünnepelték a 19. és a 20. század folyamán Skóciában és a világon szétszóródott skót közösségekben egyaránt. A romantika korszakának egyik legjelentősebb képviselője. Megtudtuk, hogy halála után barátai egy hagyományt indítottak el. A születése napján megtartott Burns-vacsorákon (Burns Supper) hagyományosan csak haggis-t esznek. A ceremónián Skócia-szerte a hagymával, zabliszttel, árpával és faggyúval elkevert, finomra vagdalt birkaszívvel, -tüdővel és -májjal töltött főtt birkabendőt tálalnak fel. A költő ódát írt a haggis-nak nevezett népi ételhez. Akik kipróbálták a haggis-t a diákok közül, azt mondták, finom volt. A hangulatos kisvárosban megnéztük azt a romos templomot, mely egyik leghíresebb versének színhelye, ill. sok-sok kép készült a versben szereplő hídról, valamint a körülötte lévő, tipikus vidéki tájról is.

Az orkánerejű szél és az eső miatt ennek a napnak a programja kicsit rövidebbre sikerült, így a délután második felét mindenki pihenéssel, főzőcskézéssel, a park szórakoztató egységeinek, na és persze egymás házainak felkeresésével töltötték. Aki nem akart másnap elaludni, az igyekezett korán lefeküdni, ugyanis reggel 5-kor volt az indulás, hogy a kb. másfél órára található Cairnryan-be érjünk.

A komp indulása előtt 1 órával a kikötőben kellett lenni a check-in és a vámvizsgálat miatt. A kompon kényelmes fotelek és kanapék várták a társaságot reggelizőhellyel és bárral. Ki lehetett használni az időt arra, hogy ellensúlyozzuk a korai kelést egy kis szundikálással, plusz haszon volt, hogy a tengeri rosszullétet is így el lehetett kerülni. Persze, ez azért nem mindenkinek sikerült, néhányan elég rosszul élték meg az Északi-tengeren a másfél-két órányi átkelést. Visszafelé este már jobb volt a helyzet, úgy látszik, addigra mindenki szervezete hozzászokott a hajó imbolygásához.

A gyönyörű ír táj a maga vadságával, a tengerparti panoráma út, majd a két fő nevezetesség megtekintése minden bizonnyal feledtette az átéltélt kellemetlenségeket. Szerintem többünknek is a Dunluce kastély és az Óriások útjának (Giant’s Causeway) meglátogatása jelentette a 9 nap során az egyik legnagyobb élményt. Az út során hallhattunk Észak-Írország jelenlegi gazdasági, társadalmi helyzetéről, s talán a diákok is érdeklődve hallgatták a napi politikára is kitérő történelmi visszatekintést.

Első rövid megállónk a Carrick-a-Rede kötélhídnál volt ("carrick" az ír nyelvben sziklát jelent), melyet a szikla tetejéről fényképezhettünk le. A híd 20 méter hosszú és 30 méteres magasságban himbálódzik a vadregényes, sziklákkal tagolt észak-antrimi part felett. Ezen a helyen már 350 éve folyamatosan van valamiféle "hídféle összeköttetés" (mert egy duplán kifeszített kötélrendszert még nem igazán nevezhetünk feltétlenül hídnak), amit eredetileg a halászok alakítottak ki és tartottak fent maguknak.

A 70-es években még csak egy oldali fogódzó mentén lehetett átkelni egymástól nagyobb távolságra odabiggyesztett deszkaféléken. A legújabb drótkötélhíd 2008-ban épült meg, és persze már sokkal "turistabarátibb", de ha tériszonyos valaki vagy retteg a folyamatosan imbolygó, bizonytalan mozgásoktól, akkor előfordulhat, hogy csak teljes mentális és fizikai rákészülés után mer nekivágni élete legfélelmetesebb 20 méterének, és akadnak elvétve olyan látogatók, akik ha már egyszer kijutottak a szigetre, nem mernek visszaindulni, őket olyankor bizony hajóval kell "kimenteni" .

Kicsivel hosszabb időt tölthettünk Dunluce váránál, mely lélegzetelállító helyszínen fekszik, és annyira izgalmas a tengerpart fölé magasodó misztikus fekvésével, hogy nem lehet azonnal nem beleszeretni a látványba! A 17. században még Antrim grófjai székeltek Dunluce-ban és alapították meg a hasonló nevű kisvárost 1608-ban, amiről ma már inkább csak az archeologiai feltárások tanúskodhatnak. Napjainkban közkedvelt turistacélpont és forgatási helyszín (pl. Game Of Thrones).

A bejáratnál kapott térképen és a kastély épen maradt falain nagy táblákon minden helyiséget részletesen bemutatnak, leírják a történetét. Jó szórakozás volt kitalálni, hogy épp melyik helyiségben járhatunk. Padokat is felállítottak a kastély területén, így egy kicsit megpihenhettünk és élvezhettük a friss óceáni levegőt és a sziklához csapódó hullámok morajlását.

Következő állomásunk az Óriások útja nevű geológiai képződmény volt, mely vulkáni tevékenység eredményeként létrejött, körülbelül 40 000 bazaltoszlopból álló terület. 1986-ban az UNESCO a világörökség részének nyilvánította. Az egymáshoz szorosan illeszkedő oszlopok többsége hatszögletű, de vannak 4, 5, 7 és 8 szögűek is. A legmagasabbak kb. 12 méteresek, de a megszilárdult láva vastagsága helyenként a 28 métert is eléri.

A legenda szerint egykor az ír óriás, Finn MacCool utat épített magának tengerparti, antrimi otthonától az atlanti vizeken át esküdt ellensége, a skót Finn Gall Hebridákon fekvő erődjéig. Százával szedte össze a hosszú kőcölöpöket, sorjában leverte őket a tengerfenékbe, aztán hazatért, hogy kipihenje magát, mielőtt támadásra indul Finn Gall ellen. De a ravasz skót óriás megelőzte, maga ment át szigetéről, Staffáról Írországba. MacCool feleségének azonban sikerült elhitetnie vele, hogy az alvó óriás csak a kisfia. Finn Gall megrettent (mekkora lehet akkor az apa?), ezért aztán ijedtében elmenekült. Amikor kiért a tengerre, felszaggatta maga mögött az utat, hogy senki se járhasson többé rajta.

Habár az Óriások útja bazalt formái lenyűgözőek, mégsem egyedülállóak. A vulkáni láva megszilárdulása gyakran hoz létre hasonlót, ha nem is ennyire látványosat. Ilyen alakzatok találhatók Magyarországon is, többek között a Badacsonyi hegységben.

A bazaltorgonákon történő barangolásra, a hegyoldalba épített sétaösvény megmászására és a rengeteg fénykép elkészítésére bőven elegendő volt a kétórás szabadidő. Szerencsénk volt az időjárással, mivel a hátrahagyott Skóciában egész nap esett az eső, itt viszont délelőtt ragyogó napos időben (bár a meleg pulóver, őszi kabát nagyon is elkelt, néhányunknak a sapka, sál is jól jött) kirándulhattunk, de délután sem kellett aggódni, hogy a szabadtéri programunkat elrontja a rossz idő.

Este egy írországi bevásárlást követően kompra szálltunk, majd a buszutat jobbára végigaludva éjfél után értünk vissza szálláshelyünkre. Egy kései vacsorát követően a következő feladatok álltak előttünk: Mivel ez volt az utolsó éjszakánk a mobile home-ban, össze kellett pakolni úgy, hogy külön poggyászba tettünk egy váltás ruhát, piperecikkeket, amiket majd felviszünk a buszba, hogy azt használjuk következő éjszakai szállásunkon. Szendvicseket is gyártottunk, és igyekeztünk rendet is rakni, hogy reggel azzal már ne kelljen foglalkozni. Talán 2-3 órányi alvás után reggel elég tempósan kellett a házat visszaállítani eredeti állapotába és figyelni arra, hogy semmit ne felejtsünk ott. A most már ajándékokkal is nehezített bőröndök, utazó táskák hajnali visszacipelése a buszhoz, nem hiszem, hogy bárkinek is a legszebb emlékei közé tartozna. 7.30-kor már útban voltunk utolsó skót megállónk, Gretna Green felé.

E dél-skóciai kis település arról híres, hogy évente több mint 5000 esküvőt rendeznek itt. Népszerűsége a 18. század óta töretlen: ez volt az egyetlen hely a vidéken, ahol a lányok már 12 éves koruktól, akár szülői beleegyezés nélkül is házasodhattak. A házasságkötési szertartást általában egy kovács celebrálta. 1754-ben lépett életbe a Lord Hardwicke nevéhez kapcsolható angliai házasságtörvény, amelynek értelmében szüleik engedélyezése nélkül a 21 év alattiak nem köthettek házasságot. A szabály azonban akkortájt nem vonatkozott Skóciára. Ha a házasságot kötni szándékozó lány már elmúlt 12, a fiú 14 éves, akkor egy nyilatkozat aláírásával meg is tarthatták az esküvőt Gretna Greenben, ha áment mondott rá a család, ha nem. A jogrendszer szigorúsága elől egyre többen menekültek a skót határ mellé, hogy kimondják a boldogító igent. Nem papok, hanem kovácsok (a vidék legmagasabb rangú és leginkább elismertebb mesterei) eskették a fiatalokat. Az 1712-ben épült régi kovácsműhely kitűnő helyszínt biztosított a ceremóniának, ahol vállalkozó kedvű kovácsok vállalták az „üllő pap" szerepét, és néhány guinea-ért vagy italért cserébe elvégezték a szertartást. A hivatalos ceremóniához szükségesnek bizonyult még két tanú, akiket gyakran a falubeliek soraiból választottak ki. Később, a fizetős út megépítésével a kis falu jobban megközelíthetővé vált, és 1770 után egyre inkább virágzott a „szökevényházasságok", illetve a „házasságkereskedelem" jelensége. A helyi kovácsra és az üllőjére hamarosan a Gretna Green-beli esküvők szimbólumaként tekintettek. A szertartás során egy életre „összekovácsolta" a fiatalokat. Miután az ifjú pár kimondta az „igent", a kovács az üllőre ütve törvényessé tette az esküvőt. Az üllő papjai, a kovácsok évszázadokon át reményt jelentettek a reménytelen szerelmeseknek. Az 1929 óta érvényben lévő szabályok alapján legalább 16 évesnek kell lennie mindkét házasulandó félnek, ám a szülői hozzájárulás továbbra sem szükséges. Az angol párok végül 1977-től házasodhatnak szülői beleegyezés nélkül, ám csak akkor, ha mindketten betöltötték a 18. életévüket.

Gretnában 2 kovácsműhely, számtalan fogadó és kisbirtok biztosította a több tízezer esküvő hátterét. Ma több esküvői helyszín van Gretna Greenben és környékén, az egykori templomoktól egészen a külön erre a célra épített kápolnákig. A szertartást minden helyszínen a jelképes kovácsüllő felett végzik.

Mi is szemtanúi lehettünk egy igazi esküvőnek, még ha csak egy 30 éves fogadalom megújításáról is volt szó.

Az egykori kovácsműhelyben kialakított múzeum megtekintése után bőven volt idő arra, hogy megkóstolhassuk az English breakfast-ot vagy a sokféle pie valamelyikét. Akinek maradt még skót fontja (Magyarországon nem váltják vissza), az simán elkölthette a regimentnyi ajándékboltban.

Pár percre innen, már angol oldalon található a kínai Nagy Fal mellett a világ legismertebb, védelmi funkciókat ellátó falrendszere, a Hadrianus-fal. A Britanniában állomásozó római csapatok a kaledóniai törzsek ellen vívott győztes csaták után nem tudták megtartani az elfoglalt területeket és egészen a Tyne völgyéig vonultak vissza. Itt egy erődítményekből álló védőrendszer kiépítését kezdték meg, amely Corbridge-től Carlisle-ig húzódott. A barbárok feltartóztatására a Britanniába érkező Hadrianus a Tyne-völgytől északra hatalmas falat építtetett, amelyet a római katonák nyolc év alatt húztak fel.

A fal összesen 120 kilométer hosszan húzódik az egyik tengerparttól a másikig, átlagos eredeti magassága 4,5 méter, szélessége pedig 3 méter volt. A fal teljes hosszában római mérföldenként (nagyjából másfél kilométerenként) erődítményekkel egészítették ki, két erőd között pedig egyenlő távolságokra bástyákat emeltek. Sok más történelmi emlékhez hasonlóan a Hadrianus-fal is veszélyben van. A falak meglévő maradványait leginkább a turisták veszélyeztetik, akik előszeretettel sétálgatnak a köveken.

Mielőtt megérkeztünk a falhoz (juhok és tehenek legelőjén is átvezető ösvényen keresztül), esett az eső, ezért a fal megmászása után a domboldalról lejőve (lerohanva), nem mindenkinek sikerült esés, csúszkálás nélkül megúszni.

Pár óra múltán megérkeztünk a newcastle-i kikötőbe, hogy felszálljunk az az Angliát Hollandiával összekötő kompra. A DFDS Seaways hetente 7 alkalommal indít járatokat ezen a szakaszon. A 9 emeletes komp 15 óra és 30 perc alatt teszi meg az Amszterdam-Newcastle távolságot.

Két emeletes ággyal, kisasztallal, falitükörrel, zuhanykabinnal felszerelt kabinjaink a 2. szinten voltak. Épp annyi hely volt benne, hogy ha mindenki ült a saját ágyán, akkor 1 ember tudott közlekedni. Nem véletlen, hogy bőröndjeinket inkább a busz csomagterében hagytuk. Egyébként tiszta, rendes szoba volt, csak kicsit szűkös. A 7-9. emeleteken bárok, éttermek, mindenféle, az utasok kényelmét szolgáló, szórakoztatására hivatott (meglehetősen húzós árakkal dolgozó) vendéglátó egységek álltak rendelkezésre. Egy kicsit hosszadalmasra sikerült útlevélellenőrzés után reggel újra stabil talajra tehettük lábunkat, immár a kontinensen.

Amszterdamról, magáról a város építészeti különlegességéről érdekes dolgokat hallhattunk az idegenvezetőtől útban a Van Gogh múzeum felé, ahova csoportunk csak két részletben léphetett be egy félórányi eltolódással. Az idő éppen csak elég volt, hogy megnézzük a híres gyűjteményt, mely Vincent van Gogh mintegy 200 festményét, 500 rajzát és 700 levelét tartalmazza. A gyűjtemény fő értéke a Van Gogh hagyaték, amely az expresszionizmust képviseli, de kortársai vagy az ő hatása alatt is dolgozó fauvisták és a korai absztrakt művészek anyaga is jelentős képviseletet kapott a múzeumban (Paul Gauguin, Claude Monet, Pablo Picasso, Georges Seurat, Paul Signac, Henri de Toulouse-Lautrec).

E nem mindennapi képzőművészeti élmény után, melyet azért kicsit rontott a rengeteg, audio guide-ot hallgató és egy-egy kép előtt félórákat is elálldogáló műélvezők hada, egy hajókirándulás következett a csatornákon, melynek során angol nyelven értesülhettünk a város történelméről, főbb nevezetességeiről.

Meggyőződhettünk arról, hogy Amszterdam nem véletlenül kapta az Észak Velencéje elnevezést, sőt még itt is képesek voltunk dugóba kerülni. Sajnos, ezt követően megint elég kevés szabadidőt kaptunk a város egyéni felfedezésére. Néhányunknak sikerült azért eljutni a híres Virágpiacra. (Nem jelentett számomra túl nagy élményt, mivel virágot nem sokat láttam, kínai bóvlit annál többet). Természetesen nem maradhatott ki a vörös lámpás negyed meglátogatása sem. Szombat és délután lévén csak 1-2 kirakatban láthattunk „bájaikat” közszemlére tévő lányokat. A lila, mályva, ibolya-, vagy rózsaszín kirakatok jól mutatták, hogy hol is járunk. Nekem nem tűnt fel, hogy a város levegője marihuána-illatú lenne, de az annál inkább, hogy talán még Londonnál is multikulturálisabb a lakosság összetétele. A város utcáin rengeteg kerékpárost (fiatalokat és idősebbeket, az öltözékből ítélve fizikai és szellemi foglakozásúakat egyaránt) láttunk a legkülönbözőbb korú és típusú kétkerekű járműveket hajtva. Kicsit meghökkentő volt, hogy a központi pályaudvar mellett nem is annyira autók parkoltak, hanem zsúfolásig megtelt kerékpártárolókat figyelhettünk meg, ahogy néhány híd alatt is.

A holland fővárosból utolsó tranzitszállásunkra utaztunk, mely Aachenben egy kamionparkoló mellett volt. Reggel 5 órakor már útnak is indultunk, hogy megtegyük a Németországon és Ausztrián keresztül hazavezető sok-sok kilométert.

Sok szempontból különleges volt ez a külföldi kirándulás. Négy ország nevezetességeit láthattuk, 5 különféle helyen aludtunk, utaztunk busszal, vonattal, komppal. A nyárias melegtől az őszutóra jellemző hidegig sokféle időjárási körülményt megtapasztaltunk. Egyértelmű, hogy egy ilyen utazás során - hosszú órákra összezárva - mindenki elfárad mind fizikailag, mind mentálisan.

Ami a választott programot illeti, egyáltalán nem bántuk meg, csak kicsit csalódottan vettük tudomásul, hogy 1-1 nap a legyűrendő kilométerek százai (és a közlekedési viszonyok miatti időnkénti lassúbb haladás) mind a nevezetességek megtekintésére fordítható időt csökkentette. Viszont mindenképpen felejthetetlen élmény, hogy 9 nap alatt eljutottunk Anglián kívül Skóciába, Észak-Írországba és Hollandiába is.