A idei évben is adventi kirándulás keretében látogattunk el a Láthatatlan Kiállításra. A csapatot az etikát tanuló osztályokból verbuváltam. Többen azt mesélték a kirándulás után, hogy volt bennük félelem előzőleg: vajon hogyan bírják majd a sötétséget, kitalálnak e majd az útvesztőnek tűnő rejtélyes helyről.

Megkönnyebbülten jelentem, hogy mindenki előkerült. Igaz ugyan, hogy többen azt mondták, nem egészen ugyanaz az ember jött ki a sötétségből, mint aki elindult befelé. A bent töltött idő vidáman telt, de az érzékek másfajta használata mellett a beszélgetés, a személyes kapcsolat is nagyon fontos része az útnak: a csoportot vezető látássérültek nagyon jó fejek, bármilyen kérdésre válaszolnak, ami felmerül az életükkel kapcsolatban, és persze könnyedén tájékozódnak az általuk jól ismert térben és tudják, mikor kell segíteniük. A sötétségben eltöltött idő olyan, mint egy csapatépítő tréning, egymást segítve, vidáman lépegetünk, tapogatózunk és várjuk a fényt.

A millenáristól a Nemzeti Galéria felé vettük az irányt. Szép téli idő volt, remek szelfik készültek a palota előtti erkélyről. A 19. századi képek között két csoportban, ugyancsak vezetéssel tettünk egy kis időutazást. Bár nem ez volt a fő program, nem csalódtunk, értelmesen, érdekesen telt el az egy órás látogatási idő.

Pest felé sétálva a Lánchídon már az esti kivilágítást élvezhettük, a rakparton araszoló autók fényfüzére csak tovább emelte az ünnepi hangulatot.

Szép út volt tehát az idei is, köszönjünk a pályázati támogatást!