« 2022. május »
H K Sz Cs P Sz V
            1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31
Tinódi Gimnáziumért Alapítvány Kréta - elektronikus napló High-tech Biolabor
A+ A-
Vasi pedagógus fődíja a Néprajzi Múzeum pályázatán

Dr. Hajdu Tamás

Ezzel a csákóvitézkötéssel kezdődött

Gránátalma-díj

 

 

Gránátalma-díj

A budapesti Néprajzi Múzeumban Élő népművészet címmel nyílt az a kiállítás, melyen iskolánk tanára, Dr. Hajdu Tamás népi iparművész, paszománykészítő kiemelkedő munkájáért – viselet kategóriában egyedüliként – fődíjat, a gránátalma-díjat érdemelte ki. Ebből az alkalomból készült interjúnk.

– Volt-e családjában előzménye a paszománykészítésnek?

– A szakmának családunkban nem voltak előzményei, de a szüleim kiváló manuális képességekkel rendelkeznek: édesanyám rengeteget kézimunkázott, hímzett, horgolt, kötött, édesapám pedig fiatalabb korában dróttal befont bányászüvegeket készített.

– Hol ismerkedett meg a viseletkészítéssel?

– Habár a díjat viselet kategóriában kaptam, nem szabó vagyok, így nem a teljes viseleteket, hanem azok egy díszítményét készítem. Mivel történészként már az egyetemi tanulmányaim mellett is viselettörténettel foglalkoztam, a huszadik századi magyaros öltözködési mozgalmak történetéből írtam a szakdolgozatomat, a kandidátusi értekezésemet pedig a debreceni férfiviselet történetéből, úgy éreztem, hogy illik alaposabban értenem legalább egy, a magyar öltözékeket előállító mesterséghez. A különféle zsinórfonatok már gimnazistaként is érdekeltek. Debrecenbe kerülve egyetemi tanulmányaim mellett az azokat előállító gombkötő mesterséget kezdtem el alaposabban kutatni. Az így összegyűjtött mintákat, munkafolyamatokat próbáltam ki azután „élőben”, majd a NIT-nél (Népi Iparművészeti Tanács) zsűriztettem gombjaimat és zsinórjaimat, s végül 1994-ben megkaptam „a népi iparművész”, ill. „a népművészet ifjú mestere” címet, 1998-ban – alapítási évében elsőként – a Mesterségek Ünnepén „az év ifjú mestere” címet. Habár „hivatalosan” „paszománykészítő és gombkötő” a titulusom, én az eredetileg a magyar gombkötő és az ennek megfelelő német eredetű paszományos szakmából összeolvadt gombkötő és paszományosból csak a magyar gombkötőt gyakorlom.

– Kik voltak a mesterei?

– Mire komolyabban foglalkozni kezdtem a mesterséggel, s a 90-es évek elején több idős mestert is felkerestem, a második világháborút követően amúgy is idejét múltnak, feleslegessé váltnak, retrográdnak kikiáltott szakma képviselői közül sokan már meghaltak, vagy megkeseredetten nem is igen akartak velem foglalkozni. Somogyi Sándorné nyíregyházi paszománykészítőtől tanultam a horgolt zsinórok készítésének alapjait, s ezt fejlesztettem tovább a saját ötleteim, kutatásaim alapján. Ő gombot kötni már nem tudott, így azt a néprajzi leírások, eredeti darabok segítségével magam kísérleteztem ki. Hardi István pápai paszományosnál is többször megfordultam, de mire a doktori program befejezését, ill. a pályakezdést követően a napi elfoglaltságok mellett végre időm is lett volna tanítványául szegődni, sajnos ő is távozott az élők sorából. Az egyik Mesterségek Ünnepén ismerkedtem meg Tóth János paszománykészítővel, aki Pestlőrincen egy régi paszománykészítő családba benősülve és a mesterséget tökéletesen kitanulva, családi vállalkozásként működteti műhelyét. Bár tanítványának nem mondhatom magam, de e-mail-ben gyakran segítjük egymást, ő nevezhető a szakma doyenjének, nekem a szakma történeti része az erősségem.

– A sikerek, kiállítások közül mit említene?

– A szakmai zsűriztetéseken kívül többnyire rendszeresen ott vannak a munkáim az IPOSZ által évente szervezett „Az év kézműves remekei” kiállításokon (elnyerték a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnökének aranyérmét), az ötévente megrendezett „Élő Népművészet” kiállításokon. Számos társas és önálló kiállításon szerepeltek. A magyar viseletek történetéről és a gombkötő szakmáról előadást és szakmai bemutatót tartottam többek között a békéscsabai IV. Országos Textiles Konferencián vagy a komáromi IV. Értékőrző Konferencián népművészeti egyesületek meghívására. Legutóbb tavaly a veszprémi Hungarikunyhó előadássorozatában a hungarikummá nyilvánítandó bocskairól tartottam előadást.

Rendszerint Magyarországon belül vállalok bemutatókat, de volt már előadásom a csehországi magyarok kulturális egyesületének táborában. Sajnos, a tanári munkarend nem mindig teszi lehetővé, hogy az ember akkor és oda utazzon, ahová éppen meghívják: 2013-ban például a NESZ (Népművészeti Egyesületek Szövetsége) meghívott a washingtoni Smithsonian Folklife Fesztiválra kiküldött magyar kézművesek közé, de mivel a rendezvény egybeesett az érettségi időszakkal, a meghívást nem tudtam elfogadni.

– Ma kik művelik ezt a szakmát?

– A már említett Tóth Jánoson kívül, amennyire én ismerem a szakma jelenét, Somogyi Sándorné horgolt zsinórokat és gombokat készítő egykori tanítványai. A horgolás komolyabb műhelyfelszerelés nélkül, egy horgolótűvel megoldható Szinte kizárólag asszonyok művelik, ez a pálya is elnőiesedett. Többségében, akárcsak én is, kiegészítő tevékenységként más, a megélhetést biztosító munka vagy nyugdíj mellett mesterkednek. E kényszernek köszönhetően a gombkötésre fordítható időm is minimálisra csökkent, tényleg egyre inkább csak l’art pour l’art hagyományőrzés, önmagát eltartani képes, ezért olcsó, a napi hajszából kikapcsoló, megnyugtató hobbi. Bár a horgoló asszonyoknál bővebb szerszámparkot gyűjtöttem össze, kísérleteztem ki, csak Tóthék rendelkeznek olyan gépparkkal, kapacitással és szakmai tudással, aminek a segítségével képesek a nagyobb megrendelések folyamatos teljesítésére, és így az ebből való megélésre. Az ilyen magamfajta mesterkedők - az említett időhiány miatt is - alkalmanként tudnak vállalkozni egy-egy garnitúra elkészítésére. A megrendelések pedig elég esetlegesek. A laikusok rendszerint nem zsinórokat, hanem azonnal viselhető magyar ruhát keresnek. A Mesterségek Ünnepén is a rajtam lévő ruhát, nem pedig a zsinórjaimat akarták megvenni. A szabók többsége, megfelelő szakmai ismeretek hiányában, ill. hogy minél lejjebb szoríthassák a költségeket, rendszerint a géppel vert, méterszámra megvett, gyakran nem is magyar gyártású zsinórokból alakítják ki a ruhák nem egyszer megkérdőjelezhető minőségű zsinórdíszeit. Az árban versenyképessé tett, „lebutított”, gyakran bedolgozókkal éhbérért elkészíttetett olcsó zsinórok előállítása pedig nem az én világom. Épp a munka örömet adó szépségét veszíteném el ezzel.  A köznyelvben „bocskai”-nak nevezett öltözetet és annak történetét bemutató „A kismagyar” c. kötetem megjelenése után viszont azt tapasztaltam, hogy olvasói tudatosabban odafigyelnek magyar ruháik zsinórdíszeinek kivitelére.

– Kik keresik munkáit?

– Az előbb említetteknek megfelelően inkább a magyar ruhákat előállító szabók, katonai hagyományőrzők, néptáncegyüttesek, bár a nálam rendelő környékbeliekkel egyre inkább sikerült kialakítani azt az egykorvolt gyakorlatot, miszerint a ruha megrendelője a szabóval együtt keresi fel a gombkötőt, hogy együtt beszéljék meg, milyen zsinórzatot szeretne is a ruháján látni. Mivel viselettörténészként gyűjtöm is ezeket a főképp polgári viseleteket, a könnyebb választást elősegítendő szívesen megmutatom azokat mind a megrendelőknek, mind az érdeklődő szabóknak. Habár főleg a balliberális sajtó hajlamos politikai kötődéseket is (MIÉP, Jobbik) belemagyarázni a magyar ruhák viselésébe (az Oktatási Jogok Biztosának Hivatala által a 2007. évről készített jelentésben pl. szerepelt a Bocskai-ruhás tanár esete: a fenntartó azért kritizálta ezen öltözet viselését, mert az szerinte politikai állásfoglalásnak minősül), ez a megítélés talán kezd kikopni a köztudatból. Ma már egyszerűen a nemzeti hovatartozás kimutatása és a ruha szépsége a viselésének oka. Nálam rendszerint esküvői férfiruhákra rendelik a zsinórdíszeket.

– Ismer-e külföldi pályatársakat, kollégákat?

– Személyesen nem, de az interneten ma már elérhetők, és a szakma kutatójaként gyűjtöm is külföldi műhelyek, a mesterséghez kapcsolódó céhemlékek, technikák adatait.

– Elképzelhető-e, hogy a tanári pálya helyett csak ezzel foglalkozzon valamikor?

– Elképzelni mindent lehet, de csak álom a gondtalan alkotást biztosító Arany János-i független nyugalom. Esetemben a tanári pálya biztosítja a családom megélhetését lehetővé tevő rendszeres jövedelmet. Egyelőre annak ellenére sem valószínű ennek elhagyása, hogy a doktorátussal együtt járó legmagasabb fizetési kategóriából az új pedagógus életpályamodell bevezetésével engemet is visszasoroltak a pedagógus 1-es kategóriába, s így most nekem is végig kell csinálnom a kutatótanári fokozat megszerzéséhez szükséges minősítő eljárást, ami ismét csak a gombkötésre fordítható szabadidő egy részét rabolja el tőlem.

– Tanár úrnak további sikereket kívánunk. A kiállítás március 27-ig látogatható Budapesten.

 

Az interjút készítette: Simonné Keszei Anita